Misszi minden nap percre pontosan megtervezte, hogy mit fog csinálni. Ez megnyugtatta, emiatt aludt jól, így tudta kézben tartani az életét. Reggelente, miután felébredt, még pontosan öt perc lustálkodást engedett magának. Aztán felöltözött, újságolvasás közben megette a reggelijét, magához vette az előző este összerendezett táskáját, és elindult a munkahelyére. Ott a megszokott rutin várta: számlahegyek, elintézendő telefonok, gondosan priorizált ügyek. Szánalommal nézett a munkatársaira, akik folyamatosan leharcoltnak tűntek, csak kapkodtak ide-oda, és másnap még fáradtabban jöttek dolgozni, mint az előző nap; gyűrött és foltos ruhában, kócos hajjal, karikás szemmel.
Hát ezért kell ragaszkodni a tervhez, hangoztatta folyton.
Ebédre az irodával szemben lévő kantinba ugrott át, a napi menüre. Miután megebédelt, minden nap átadta az asztalt az utána érkezőnek. Mindig ugyanannak. Misszinek szimpatikus volt a fiatalember, de a tervet tartania kellett, így nem maradhatott tovább.
Munka után az előre megírt lista szerint elintézte a bevásárlást, majd otthon megvacsorázott, megnézte a kedvenc sorozatát, megfürdött, kikészítette a másnapi ruháját, és olvasott pár oldalt a könyvéből. Így zajlottak a hétköznapjai, és a hétvégék is a megszokott rutin szerint teltek: reggel piac, délelőtt takarítás és főzés, délután séta, este sorozatok. Minden úgy ment, mint a karikacsapás, óraműpontossággal, a terv szerint.
Vasárnap este a rózsaszín hálóingjét vette fel, amit kevésbé szeretett, mint a kéket, de ez következett a sorban. Leoltotta a lámpát, és pár perc múlva már le is hunyta a szemét. De akárhogy forgolódott, sokáig nem jött álom a szemére.
Hétfő reggel kialvatlanul ébredt. Rápillantott az órára, és már tudta, hogy késésben van. Kapkodva öltözött fel, majd a reggeliző asztalhoz ült, és a rohanásban magára öntötte a kávéját. Vele ez még soha nem fordult elő. Sietve keresgélt a szekrényben, felkapta az első tiszta ruhát, ami a keze ügyébe akadt, fésülködésre már nem jutott ideje, lélekszakadva rohant, hogy elérje a buszt.
Aznap még a járat is késett, így Misszi gyalog indult el, a szíve vadul kalapált a gyors tempótól. Késéssel ért be a munkahelyére, a napi tervtől jócskán sikerült eltérnie, hiába kapkodott, hiába sietett, a lemaradását aznap nem tudta behozni. A papírhalmok pedig csak gyűltek, sokasodtak az asztalán.
Pontosan úgy festett, mint a szánalmas kollégái: gyűrötten, kócosan, kialvatlanul. Elfelejtett ebédelni, és a délutáni kávét is kihagyta. Észre sem vette, hogy éhes, míg véget nem ért a munkaideje. Nyúzottan indult bevásárolni, lista nélkül. Az éhségtől holdkórosan szédelgett a polcok között, és mindent bedobott a kosarába, ami csak a keze ügyébe került. Hatalmas pakkokkal a kezében esett haza, felfalta a hűtő tartalmát, és elaludt a tévé előtt.
A kedd reggel ismét kapkodással telt, megint elkésett, és még csapzottabb volt, mint előző nap. Így járt szerdán és csütörtökön is. Péntekre már jócskán megsínylette, hogy egész héten kihagyta az ebédet: a vércukorszintje ingadozott, egyre bágyadtnak érezte magát.
Ez így nem mehet tovább, sopánkodott.
Nehéz szívvel hagyta félbe a feladatát, és a saját tervéhez képest, megcsúszva ugyan, de még odaért a kantinba zárás előtt. Az asztala azonban foglalt volt. Aznap tükörbe sem mert nézni, nem így tervezte, hogy egyszer szóba elegyedik a fiatalemberrel, de nem volt mit tenni. Gyűrötten, kócosan, csapzottan ült le az asztalhoz, mint a többiek.
(Fotó: Suzy Hazelwood, kép forrása: Pexels)