– Két dupla eszpresszót kérünk szépen. És egy kis tejet. Külön. Mille grazie.
Delet harangoznak Bologna tornyaiban, így hát legfőbb ideje a koffein-utánpótlásnak. A rendelés után nézünk csak körül igazán a hangulatos kis Café Romában. Pont a bazilika mellett, még fent van a karácsonyi dekor.
Az Asinelli torony megmászása utáni adrenalinlöket elmúlni látszik. Nem úgy az élmény! Mint két túlélő, ecseteljük egymás szavába vágva saját hősiességünket. Mikor két tériszonyos kitalálja, hogy megmásznak egy belül üres tornyot, látni a tátongó mélységet. 498 rozoga lépcsőn. Még leírva is sok, és sejteti, hogy magas lesz, fárasztó és minden ami ezzel jár: küzdelem a levegőért, izzadás, szembejövő forgalom és a tériszony.
A jegyet online vesszük, nyitásra. Túl hamar érünk oda, tényleg csak egy nyúlfarknyi sétára van a szállástól. A szemetelő esőben felnézünk a toronyra, és ekkor fordul meg először a fejünkben, hogy ez talán mégsem túl jó ötlet. Ráadásul a két toronyból az egyik nagyon ferde, a magasabbik meg romosnak tűnik. Egy eső mosta vértócsát kellene átlépni a jegyellenőrzésig. Vérpatak. Lefagyva meredek a lassan csordogáló, rozsdás vízre. Rossz előjel. Beállunk a néhány fős sor végére, bediktáljuk a nevünket, kihúznak minket a listából, és átirányítanak egy másik várakozó csoport mögé.
– Perfetto – mondja az egyik ismerősünkre emlékeztető jegyszedő.
Mit mondjak? Nem tűnik semmi sem perfettónak.
A tenyerem izzad, még mindig mondhatunk nemet! De már ki van fizetve. Egy magyarnak, ami ki van fizetve, otthagyni, nem megenni, még ha beledöglik se, ez genetikailag öröklődik.
Egy perccel nyitás előtt megindul a sor. Ahogy belépünk, felnézünk a toronyba, és mindketten elsápadunk. Csak az első csigalépcsőket lehet látni, de már ez is elég indok lenne a megfutamodáshoz. Na, de ki van fizetve! Meg nem is vagyunk gyenge szarok!
Az előörs után elindulunk felfelé, a többiek a sarkunkban lihegnek. Tempósan haladunk a nyálkás falépcsőkön, markoljuk a csúszós korlátot. Nyilván még denevérszar és ebola is pihen a repedésekben, a levegőben szálló Covidról nem is beszélve. Az erőlködéstől a tüdők legmélyéről szakadnak fel a hörgések. Ha nem a mászásba halunk bele, akkor majd abba, amit itt összeszedünk.
Elérjük az első szintet, ahol egy érdeklődő tekintetű fiú üldögél, walkie talkie-val. Kézfertőtlenítő, pihegés, tarkószárogatás, vállalkozó kedvűeknek vetkőzés, majd indulás a következő etapra, amelyen a lépcső – már, ha lehet ilyet mondani – még rosszabbul néz ki, mint az előző. Keskenyebb fokok, elnagyolt szerkezet, talán a lépcsőt építő munkásoknak készült, aztán így maradt. Jó lesz ez, ne bonyolítsuk!
Perfetto. Soha nem volt az – gondolom.
Ne nézz le, nézd az előtted haladó hátát, eszedbe ne jusson lenézni! A lábad elé se less, mert a lépcsőfokok között is le lehet látni! Egy gyűrött papírzsebkendő zuhan a mélybe. Csak a szemem sarkából veszem észre, nem nézek oda.
A következő szinten az újabb fiú nem ül, hanem áll, és vizslatja az arcunkat. Kibírják vajon a hátralévő utat?! Mellette, csillogó üvegdobozban, megnyugtatóan trónol egy defibrillátor. Remélem tudják használni!
De hogyan viszik le az áldozatokat?! 55 éves. A torony saját halottjának tekinti.
Még két szint van felettünk. Amikor már azt hinnénk, hogy vége, fent vagyunk, meglátjuk az előttünk kanyargó, újabb lépcsőfordulókat. Nem 498, 4980! Tutira elszámolták. Nem is kicsit. Vagy direkt kevesebbet mondanak, egészségügyi figyelmeztetések nélkül.
Soha nem lesz vége! Itt döglünk meg!
Egy egészen keskeny kis lépcsősor vezet a padlásajtóhoz, amin kibújunk a tetőre. A kilátás semmiért nem kárpótol. Köd, pára, komor, téglaszínű rengeteg, terrakotta cserepek. A meghódított csúcs élvezhetetlen a vörös ködös zihálás mögül, főleg, hogy már felfelé jövet is a lefelé vezető úton ment a para.
Nem jövök le! Az tuti. Le nem jövök, értitek? Vagy levisztek, vagy itt halok meg nektek Bologna felett! – kiabálom magamban.
Visszafelé a felfelé igyekvők puha hasához simulva keressük a korlátot, mindig hárompontos stabil fogás, hegymászó szabály. Sajnos ez sem elég megnyugtató. Én belekönyökölök a hasukba ónezsinór, miközben zihálják rám a használt levegőjüket. Csak az békítheti meg a tériszonyos pánikját, ha az utca köve van a talpa alatt.
– Én lefelé már nem paráztam. Annyira. Na de felfelé! – hősködik az emberem.
– Én meg már felfelé paráztam a lefelén. Legalább váltásban voltunk – próbálom überelni.
– Kaland az élet.
– Ja. Túléltük! Jöhetne a kávé!
Mellettünk egy fehér szakállas, fekete kabátos megbecsülhetetlen korú férfi nyomkodja a telefonját, sehol egy mosoly, nincs semmi kifejezés az arcán. Furcsa a kabát bent a melegben. Szeme élénk, beszélgetésünkkel együtt mozdul. Látszik rajta, hogy érzi a témát, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan nem érti a nyelvet. Beszél a testtartása, a semmi mosoly szája, a szeme sarka.
Túléltétek a kalandot! Én meg ezt a napot próbálom. Turisták! – gondolhatja.
Alaposan megszemlélem. A keze a legfurcsább; a körmei hatalmasak, mint egy oroszlánlábas kandeláber karmai. Enyhe hajléktalan szag szökik ki a dzsekije alól, amikor megmozdul. Két asztal között ül a hosszú padon, hátát nem támasztja a párnázott falnak. Csak egy telefonja van, úgy tűnik, nincs más cókmókja.
– Nézd csak! Szerintem ő a Café Roma gondozottja – osztom meg a felismerésem.
– Hogy érted? – a párom nem érti.
– Úgy, hogy valószínűleg az utcán lakik, és beengedték melegedni.
– De hát tizenhat fok van kint!
– Próbáld ki egy napig! Nem mehetsz be sehova. Esik, nyirkos, nyúlós az idő.
– Igaz. De hát van telefonja!
– Miért ne lehetne telefonja?
A fiatal, mosolygós pincér nagy ezüst tálcán hozza a két kávét, meg egy sört.
Nem is kértünk sört. A tejet érthette félre. Latte vagy birra, kurvára nem hasonlít. Mindegy.
A meglepetéssör isteni. Poretti. Angelo. Látom, hogy a szakállas velem együtt nyel.
– Hívjuk meg valamire!
Felállok, és a pincérfiú után indulok. A férjem ismer már, így nem tart vissza. Ilyenkor szokta mondani, hogy megjelent az a bizonyos fény a szememben. Tudja, hogy most minden körülmények között jót kell tennem. Küldetés van. Valakinek a napja be lesz aranyozva, vagy ezüstözve, hogy a lelkem könnyebb legyen.
– Van ott bent egy férfi – mondom angolul a pincérfiúnak.
– Van bent egy férfi?! – A fiú nyújtogatja a nyakát, befelé tekinget. Vicces, mintha nem látná a fekete kabátost. Aki, mintha nem is létezne, hozzánőtt az enteriőrhöz.
– Igen, van. Az a szakállas.
– Ááááá!
– Meghívnánk valamire. Megkérdezné tőle, mit kér?
Intek, hogy kövessen, és elindulok az asztalunk felé. A fiú tolmácsol, és nagy mozdulatokkal gesztikulál.
– Rizzo! A signora kérdezi, hogy mit kérsz? Ő fizeti – pergeti a fiú az olasz szavakat.
A szakállas felemeli tekintetét a telefonjáról, figyelme a pincér és köztem ingázik, én hevesen bólogatok, hogy nem tréfa. Arca felderül, mikor megérti, hogy mibe cseppent, mintha mosolyogna is.
– Vino. Prego. – Nem gondolkodott sokat, azonnal rávágta.
Tehát Rizzonak hívják. Reszelős a hangja.
A pincérfiú ismeri Rizzo ízlését, mert nem pontosítja, hogy fehéret vagy vöröset. Térül-fordul, és az ezüsttálcán egy deci fehérborral tér vissza, leteszi a szakállashoz picit közelebb eső asztal márványlapjára.
– Hogy mondják itt, hogy egészségedre?! – kérdezem, mert a tíz olasz leckémben ez nem volt benne.
– Prosit – vágja rá emberem.
– Prosit? Nem hiszem.
Rizzo megnyalja a száját, karmos ujjait a pohár nyakára fonja, megemeli. Közben egyenesen, tisztán néz a szemünkbe.
– Salute! – mondja a pohara felett Rizzo.
– Salute! – ismételjük. És felemeljük a meglepetéssört, majd mindenki visszatér a saját napjának ritmusához.
– Tornyot nem akarok látni egy darabig. Luccáig – jelentem ki talán túl határozottan.
– Ja. A Guinigiig. A fákat meg kell nézni a tetején.
Rizzo bölcsen bólogat. Már nem néz ránk, két szürcsölés között az asztalra teszi a poharat, és újfent az időjáráselőrejelzést böngészi.
Egész héten esni fog.
(Fotó: Anna Urlapova, kép forrása: Pexels)