– Madárka! Megjöttem! – kiáltottam, miközben nagy lendülettel belöktem a bejárati ajtót. A hangerő két okból is verdeste a felső határt; egyrészt még nem vettem ki a fülhallgatókat, másrészt Madárka hallása, így, közel a kilencvenhez, már nem volt a toppon.
Semmi válasz. Ezt nem tudtam megszokni. Azonnal a nappaliba siettem, és az ilyenkor szokásos, jeges rémület hasított a gyomromba. Madárka néni összerogyva ült az ablak előtti fotelben, feje a mellkasára bukott, rózsaszín protkója kicsit félrecsúszva kilógott a szájából. Összeszedtem magam, és megfogtam a vállát. Nem tudom, melyikünk ijedt meg jobban, de egyszerre kiáltottunk fel.
– Jaj, Istenem! – mondta ő.
– Basszuskulcs! – mondtam én.
– Megjöttem… – sóhajtottam, és próbáltam uralkodni dübörgő szívverésemen.
Madárka néni, becsületes nevén Kovács Józsefné, született Szabó Malvin, a nagymamám testvére. Mivel nem ment férjhez és gyereke sem született, nagymama családjával élt, és mikor mama belehalt a negyedik szülésbe, a helyére lépett. Egyesek szerint a nagypapa életében is betöltött némi űrt, de ezt hivatalosan sosem erősítette meg senki. Attól kezdve Malvin – azaz Madárka –, a maga százötven centijével és alig negyven kilójával, kősziklaként magasodott a család fölé. Vezette a háztartást, figyelt a gyerekekre, később az unokákra, és a maga csendes, de határozott módján mindig elérte, hogy mindenki azt tegye, és úgy, ahogy azt ő helyesnek gondolja. Így lett a három gyerekből orvos, ügyvéd és – a kevésbé jó képességű, de ügyes apámból – szakács. Mikor eljött az ideje a párválasztásnak, ő volt az, aki engedélyt adott a házasságra. Soha senki fejében meg nem fordult, hogy megkérdőjelezze a tanácsai – egyesek szerint utasításai – helyességét, vagy ha mégis, a többiek hamar meggyőzték, hogy ne tegye. Így volt ez a legjobb mindenkinek.
Én két éve költöztem Madárkához, amikor a bátyámék a harmadik gyerekük érkezése után elfoglalták a szobámat anyámék paneljában. Azóta csak vasárnaponként megyek haza ebédelni, akkor is úgy lapátolom a húslevest, mint a gép, és a másodikat általában csak elhozom. Még szerencse, hogy van Madárka, így tudok arra hivatkozni, hogy vigyáznom kell rá. Nem bírnék ki több időt a három visítozó kölyök társaságában a pici lakótelepi konyhában. A vasárnap egyébként is a miénk. Olyankor elővesszük a meggylikőrt, odaülök Madárka lábához a fotel elé, és beszélgetünk. Ő jobban szereti, ha én mesélek, én meg szeretném, ha ő mesélne, de nem nagyon szokott. Ő viszont mindig kíváncsian hallgatja az én sztorijaimat, bár nem vagyok biztos benne, hogy mindent ért, de úgy bólogat, hogy elhiszem neki, figyel. Aztán este előkerül a konyakmeggy is, és ettől azért időnként megered a nyelve.
– Éhes vagy, Madárka? Megetted az ebédet? Melegítsek vacsit? – zúdítottam rá a létfenntartáshoz elengedhetetlen kérdéseket.
– Nem kell, Mucikám! Ettem már – mondta meglepően fiatalos hangján. Imádom. Öreg, görnyedt, töpörödött, de úgy vág az esze, mint a borotva. Ha bemelegszik, olyan fiatalosan és lendületesen beszél, hogy sokan megirigyelhetnék. – Inkább mesélj, milyen napod volt? Mi van azzal a jóképű fiatalemberrel?
– Jaj, Madárka! Az a jóképű fiatalember csak a barátom. Semmi nincs vele – mondtam kicsit elpirulva, mert eszembe jutott, hogy a barátságunk hogy teljesedett be múlt szombaton a lomtárnak használt cselédszobában, amíg Madárka az ebéd utáni szunyát nyomta.
Tiszta mázli, hogy a hallása már nem a régi, mert két befőttet is levertünk a nagy igyekezetben. Igaz, mindkettőn elsárgult már a cédula – Őszibarack 1952 –, de azért bűntudatom volt. Lehet, hogy el lehetett volna adni őket valamilyen árverésen. Tele volt a lakás ilyen és hasonló dolgokkal. A cselédszobában biztos találtunk volna még néhány szovjet ellenállót is, ha letérünk az igen szűk útról, amit újságok, régi ruhák, asztal és ágynemű kupacok, kiszanált turmixgépek és NDK-s konyhai eszközök szegélyeztek. Évek óta harcoltam Madárkával a lakás felszabadításáért. Teljesen esélytelen volt minden erőfeszítésem. Most lesz az éves lomtalanítás. Hátha…
– Ma itt volt Lajoska. Megint hízott, és bár tagadja, tudom, hogy még mindig iszik. Viszont elintézte végre az otthont. Befizette, jövő héten költözöm – mondta halál nyugodtan, mintha éppen a villanyszámla befizetéséről beszélt volna.
– Ez komoly, Madárka? Elköltözöl? Itthagysz? – az én hangom magas és kétségbeesett volt.
– Jól meg leszel, Mucika! Kidobhatod végre a lomokat. Csak néhány személyes dolgot viszek magammal. Az ügyvédhez szerdán megyünk, hatra, és aláírjuk az ajándékozási papírokat. Csütörtöktől hivatalosan is tiéd a lakás – beszélt tovább, egy hírolvasó hangján.
– Nem tudom, mit is mondhatnék. Nagyon köszönöm, Madárka! De a vasárnapjaink maradnak! Minden vasárnap délután ott fogok ülni a lábadnál, és beszélgetünk. Ugye, mehetek? Még annyi mindent nem meséltél el! – próbáltam lenyelni a gombócot és rátalálni a normál hangomra.
– Persze, Mucikám! Az lesz a hetem fénypontja! – mondta, és mosolygott kicsi, fogatlan szájával.
Odakuporodtam a lábához, mintha vasárnap lenne, és felnéztem összeaszott arcára, szigorú szemére, és lehet, hogy csak képzelődtem, de mintha megcsillant volna benne valami. Bár, az is lehet, hogy csak az én könnyeim tükröződtek.
(Fotó: Andrea Piacquadio, kép forrása: Pexels)