Csütörtök
– Felelsz vagy mersz?
– Merek.
– Öld meg Emíliát!
– Mi?! Nem, dehogyis, ez ki van zárva! Biztos, hogy nem!
– De igen, te mondtad, hogy mersz. Különben is, azok után, amit veled tett… Talán nem vagy rá mérges, vagy mégis mi ütött beléd?
– Én csak… Ő mégiscsak egy ártatlan, fiatal lány. Bármit is művelt, akármennyire is utálom érte, nem ölhetem meg.
– Baromság. Csak az eszed mondatja ezt veled. Mindketten pontosan tudjuk, hogy szíved szerint megtennéd.
Csak sóhajtok. Túl jól ismer.
Péntek
Kényelmetlen a ruhám, a fegyver pedig majd’ kicsúszik izzadt kezemből. Korábban sosem viseltem még golyóálló mellényt, pisztolyt se fogtam eddigi életem során. Képtelen vagyok felfogni, hogy ebbe az egészbe belementem, és most itt gubbasztok egy szekrényben, arra várva, hogy Emília egyedül maradjon. Olyan hülye vagyok! Komolyan képes lennék megölni valakit? Ráadásul egy olyan lányt, akit éveken át szerettem, még ha utána ki is derült, milyen borzasztó ember, akivel először volt komolyabb kapcsolatom, és aki őszintén kedvelt engem? Nem. Én ezt nem csinálom végig. Ez csak egy nyomorult játék. Hát ki nekem Kristóf, hogy csak úgy megmondja, mit csináljak, és én még engedelmeskedek is neki? Elmennék, itt hagynám az egészet, de valami mégis visszatart. Ugye nem a gyilkosság és a bosszú vágya?
Emília hangja szűrődik be a szekrénybe, a tanárral beszél. Hiába tervezek óvatosan kiosonni, mindketten felém kapják a tekintetüket. Nézünk egymásra meredten, ők értetlenül, én magamban vívódva, holott tudom, innen már nincs menekvés. Emília mellkasának szegezem a fegyvert, és lövök. A lány élettelenül terül el a padlón. A tanár azonnal leguggol mellé, de miután látja, hogy nem lélegzik, segítségért kiált. Ekkor, mint vészjelző, megszólal a fejemben egy hang: nem maradhat élve ez az ember, ha nem akarok lebukni. Mondhatni ösztönösen nyúlok újra a pisztolyhoz, és a második lövés is eldördül, mire befut a segítségül hívott tanár és egy csapat diák. De ha az ember egyszer már ölt, onnantól nincs megállás. Rövid időn belül harmadjára is elsütöm a fegyvert, ezúttal az újonnan érkezőkre célozva, majd a pillanatnyi zavarodottságot kihasználva kereket oldok.
Szombat
– Haver, nézd, benne vagy a hírekben! – mutatja felém telefonja kijelzőjét Kristóf.
Két tanárral és egy diákkal végzett, tizenegy másik embert pedig megsebesített pénteken egy gimnáziumban lövöldöző férfi.
Elsápadok. Félelem érzése kerít hatalmába. Tényleg megtettem. Megöltem őt, és még másik két embert is. Gyilkos lettem. De ami még ennél is ijesztőbb, hogy mindez a félelmen kívül semmilyen érzést nem vált ki belőlem. Megbánást legkevésbé sem.
(Fotó: Jens Lelie, kép forrása: Unsplash)