Forog a diszkógömb a kisvárosi fiatalok törzshelyén, a Ruby bárban. A népnyelv keresztelte el így a szocreál épület előcsarnokát, nevét a Kennedy gyilkossággal vádolt Oswaldot nyilvánosan agyonlövő Jack Ruby-ról kapta. Tvisztre vonagló, izzadt testek, a rossz hangosítás miatt inkább csak érzik a ritmust.
Kati most van itt először, kimenője héttől kilencig szól. Neki mindegy, milyen zene bömböl, sokkal fontosabb, hogy kivel léphet végre a parkettnek csúfolt, kopott kövezetre. Zavartan álldogál, mert a barátnők gyűrűje feloszlott, már mindenki eltűnt a kavargó tömegben. Elönti a keserűség. Így semmi értelme nem volt a vitának anyával, aki ezt a két órát is csak veszekedés árán engedte.
Fogalma sincs arról, hogy mit csináljon a kezével. Nem tudja, merre nézzen, vagy melyik lábára álljon. Ebben a tanácstalanságban megakad a szeme egy, a lábszárára tapadt őszi falevélen. Lehajol, és kinyújtott kézzel babrálni kezdi. Enyhe szorítást érez a karján. Felegyenesedik, és tekintete egy barna szempárral találkozik. Nem hallja, inkább csak sejti a kérdést: – Jössz? – és egymás mellett lépkedve araszolnak a tvisztelők felé.
A tekergő, riszáló mozdulatok csak lopott pillantásokat engednek, de tetszik neki a keskeny arc, a barna haj és a vékony, középmagas termet.
A fiú is felméri a miniszoknyából kilátszó, szorgosan tekergő lábakat. Időnként a lány arcát fürkészi. Fiúsan rövid a haja, arca felhevült, pirosló szájából kivillan gyöngyfüzér fogsora. Tetszik neki, termetre is jó – nyugtázza, és a hirtelen beálló csendben végre nevet cserélnek. Peti. Kati.
A lassú dallam segíti az ismerkedést, közben a karok derékra, vállra kerülnek. Peti pincértanuló a közeli nagyvárosban, Kati gimibe jár. Megtudják, hol lakik a másik, melyik a kedvenc zenekara, melyik filmet látta mostanában. Kati izgulni kezd, aggódik, hogy vajon nem unja-e még őt ez a fehérfogú? Mikor engedi el a kezét, és hagyja magára? Nem kellene ezt a megalázó helyzetet megelőzni? Mondja ki inkább ő, hogy szia, kösz a táncot? Aztán eltűnik a félsz, mert a fiú egyre többet kérdez. A diszkógömböt hirtelen elhomályosítja a durva búgással felkapcsolódó neonlámpák hideg fénye. Szünet. Kati lopva az órára néz. Kilenc óra. Zavartan engedi el Peti kezét, és búcsúzni kezd. A fiú megragadja a karját.
– Elkísérlek!
Kati örül, hogy nem marasztalja és nem faggatózik. És jó, hogy még a hazaút perceiben vele marad. Csendesen ballagnak, és a kapu elé érve a fiú magához húzza őt. Apró, hegyes fogai között átpréseli kutató nyelvét. Fürge, érdes, nyálas, de édes. Kati első csókja. Résnyire nyitja összepréselt ajkait, és a fiút utánozva viszonozza a csókot. Ez az a pillanat, amiről eddig olyan sokat ábrándozott. Peti azzal köszön el, hogy két nap múlva, amikor szabadnapos lesz, eljön Katiért.
A lány fél, mert nem ért haza időben, de boldog, mert végre megtörtént. Majdnem úgy, ahogyan korábban elképzelte. A csók miatt a késésért rázúduló anyai szidalmakat derűs békével hallgatja végig, és magába gyűri a vitára ingerlő szavakat. Hamar bekuckózik a szobájába, és a paplan alatt újraéli a szűk két óra minden egyes pillanatát. Emlékeiben a fiú szeme egyre fényesebb, a szája egyre finomabb. Még soha nem kísérték haza, és nem néztek rá így. És főleg: még soha nem csókolták meg. A boldog álmodozást csak rövid, felszínes alvás zavarja meg, és Kati reggelre már szerelmes.
Boldogan gondol arra a pillanatra, amikor Peti megjelenik majd a kapuban. Mindössze két nap, de Kati tolná a vánszorgó időt.
Másnap délután a fürdőszobába zárkózva kémleli a bejáratot. Mindhiába. Peti nem jön. Nem jön aznap, de a következő napokban, sőt, hetekben sem, és a nehezen kikönyörgött szombati diszkóban is hiába várja. Kati nem tud mit kezdeni a helyzettel, azzal, hogy épp csak szerelmes lett, és máris csalódnia kell. Egyszerre ismerte meg a kiválasztottság és a megalázottság érzését. Azt hitte, hogy a csók a szerelem kezdete, ajándék, ígéret.
Hetek múltán Kati családja kirándulást szervez a közeli fenyvesbe, és a túrát egy korai vacsorával zárják egy útbaeső étteremben.
Egy középkorú férfi tálalja az ételt, az étlapot az asztalnál hagyja a desszertnek. Aztán az asztalhoz lép egy fehér inges, fiatal pincér. Peti. Az önfeledten válogató családtagok nem veszik észre Kati bíborló arcát. Peti szemében a csodálkozás mellett nincs sem öröm, sem zavar.
– Hát neki ennyi volt? Úristen, ez engem biztosan kiröhög! – gondolja Kati, aki kamasz szíve minden bánatán át csak most látja, mennyire belegabalyodott az ábrándjaiba. Legszívesebben elsüllyedne.
A többiek rendelnek, ő semmit sem kér. Nem hallja az elhangzó kéréseket, bénult és süket.
Arra eszmél, hogy Peti egy tányér süteményt tesz az apja elé, aki szelíd hangon kérdezi:
– Ez mi, fiatalember?
Peti öntudatosan, kioktató hangon válaszol:
– Amit rendelt! Vargabéles!
Az apja nevetve préseli ki a szavakat:
– De hát én nem ezt kértem! Én a barátomat, Varga Bélát kértem. Tudja! Hát ismeri, hiszen a maga kollégája! Vagy nem?
– De igen – suttogja Peti, vérvörösen.
Most már Kati is a fiúra néz, és lángoló arcát látva hálás a mit sem sejtő apjának. A családtagok kirobbanó röhögésében elmerül a megalázottsága, és bár magával húzza az első csók emlékét is, de így már nem fáj annyira.
(Fotó: Pixabay)