Gyűlölöm ezeket a kis taknyosokat. Rohangálnak, mint a majmok, fogalmuk sincs az életről. Max elesnek és lehorzsolják a térdüket, vagy úgy telezabálják magukat, hogy okádnak tőle. Aztán meg bőgnek vagy üvöltenek, amíg az anyjuk meg nem vigasztalja őket. Semmi közöm nincs hozzájuk. A puhány, nyálas világukhoz. Soha nem is volt.
Vagy ha volt is, arra már nem emlékszem. Nekem más jutott. Csupa szar. A tetves intézet meg a javító a hozzám hasonló sok nyomorékkal. Meg az olyan szemetek, mint most a Gyulabá meg a Marcsi. Hogy rohadjanak meg mind a ketten. Minek vettek magukhoz? Minek hoztak ide? Most járom harmadszor a hetediket. Itt is mindenki csak sunnyog, kussolnak, ha belépek a terembe. Félnek tőlem. Azt hiszik, aki onnan jön, ahonnan én, az csak valami gyilkos lehet. Rohadjanak meg ők is. Nem akarok én már semmit. Lenéznek? Semmibe vesznek? Hát leszarom őket!
Hallottam reggel is. Azt hitte a Marcsi, hogy még a klotyón vagyok. Ott sutyorogtak a Gyulabával, hogy már megint baj van velem, az ofő panaszkodott, hogy nem tanulok, meg csak gubbasztok a hátsó padban. Hagyjon engem az is békén! Egy kukkot sem értek abból, amit az órákon hadoválnak. Mért nem elég, ha tartom a pofámat egész nap? Mit akarnak tőlem? Senki szóba sem áll velem, de azt akarják, hogy legyek olyan, mint ők. Hát hogyan legyek olyan, ha nem mondják meg, milyen legyek? Honnan a francból kéne tudnom? Az intézetben legalább kiismerem magam. Ha nem balhézok meg nem menősködök, akkor egész jól elvagyok. De itt ez más világ.
Nem azért, de én is el tudnám viselni, ha lenne egy apám meg egy anyám, és engem is tutujgatnának otthon. Ha megadnának mindent. De a Gyulabáék nem a szüleim. Soha nem is lesznek. Már tudom. Amikor odavittek magukhoz, azt hittem, más lesz. Egy csomó mindent elmondtam nekik. Én hülye, azt hittem, érdekli őket, de hamar megunták. Jött a Gyulabá a fos szövegével, hogy nekem ezt dobta a gép, de majd ők segítenek, lépjek túl rajta, csak akarni kell. Hát én kurvára akartam. De hiába, ha ennyire kilógok közülük. Mindig belemászok valamibe, mindig rosszat szólok. Egyszerűen nem tudok jó lenni. Meg szerintem a Marcsi fél is tőlem. Ma reggel hallottam, azt mondta, hogy nem bírja tovább, ő megmondta, hogy már késő, már megtanultam a sunyiságot, majd egyszer csak arra ébrednek, hogy jól átvertem őket, mert igazából nem is akarok rendes ember lenni.
Melyik taknyosról mondanak ilyet otthon? Ezeket csak kényeztetik, azért ilyen baromi vidámak! Azok a kis suttyók, akik ott rúgják a labdát, biztos nem kaptak tizedannyi pofont se, mint én. Azokban megbíznak, azoknak megbocsájtanak, segítenek nekik! Pedig egy csomó ideig csicska voltam. Én állat azt hittem, akkor jobb lesz. Tepertem, keményen, mégse ért semmit. Ha hibáztam, én rúgást meg pofont kaptam érte. Mire fel röhögcséltem volna? Nekem nem szoktak megbocsátani, nekem nem lehetett újrakezdeni! Nekik mért lehet? Miért mindent csak nekik lehet? Mert nekik meg ezt dobta a gép? Hát dögöljenek meg! Ez az egész banda! Te is, te béna kis copfos! Te is dögölj meg!…
…A szemembe néztél. Te kis hülye, pont a szemembe néztél, amikor felnyúltam a mérleghinta végéhez. De ráfagyott a vigyor a képedre. Jól elöntötte az agyamat a szar, beleadtam minden erőmet. Ahogy a földhöz vágtam a mérleghinta innenső végét, olyan volt, mint lassításkor a filmekben. Nem bírtad megtartani magadat, felrepültél a levegőbe. Aztán nagyot koppant, ahogy visszafelé a fejeddel rázuhantál a vasra, és még egyet puffant, amikor elterültél a földön. Ennyi volt az egész. Az előbb még vigyorogtál, most meg ott fekszel feldagadt arccal, fel se lehet ismerni, a szemöldököd is felrepedt, ömlik a fejedből a vér, a bal szemed ki se látszik, minden csupa vörös mocsok. Egy, kettő, három, négy, öt…hat…hét… Na, mi lesz? Felkelsz, vagy lent maradsz? Bárki más fekhetne most ott a porban, a helyedben, összezúzott arccal. De most neked volt peched, kis copfos, nem másnak. Hát tanulj belőle! Ha túléled, ahányszor belenézel a tükörbe, mindig látni fogod, hogy az élet milyen kibaszottul igazságtalan. Hogy minden csak a szerencsén múlik.
Most már hasonlítunk egymásra.
Másodközlés; a novella eredeti megjelenési helye a Litera-Túra Művészeti Magazin.
(Fotó: Vadim Braydov, kép forrása: Pexels).