Kívülállóként érzékelem a teret, ami kitölti a házasságkötő terem vendégekkel teli helyiségét. Idegennek érzem magam, akárcsak a boldog várakozással nyüzsgő násznépet. Nem találom a helyem. Nem tudom, jól tettem-e, hogy eljöttem, de érzem, itt kell lennem. Felcsendül a nászinduló, áthat a zene ünnepélyessége. Belép az ifjú pár. Pulzál a levegő, minden vibrál. Beleszédülök. A fiam nősül. Érzem a boldogságát és gondosan elrejtett hiányomat a szívében. A fiam arcát fürkészem. Szemében a boldogság fénye mögött bánat ül. Gyermekkorában hagytam el, alig volt kilenc. Tudom, hogy sokáig haragudott rám. Ahogy azt is, hogy amit a hiányom összetört, a mellette álló lánnyal ragasztgatták össze. Ott, ahol most ülnöm kellene, egy másik nő ül. Szeretet csillan a szemében, ahogy a fiamra néz. Nézem a férfit, a volt férjemet, aki mellett ülnöm kellene. Mélyen belül ő is össze van ragasztva. Látom, most boldog. Érzem, álmodik még rólam. Menekülni szeretnék, de képtelen vagyok. Rejtve maradok, hogy ne lássanak. Magamba szívok minden pillanatot, aztán észreveszem, hogy valaki engem figyel. A lelepleződéstől megzavarodok, eddig senkinek nem tűnt fel a jelenlétem. A volt anyósom az. Míg a fiával éltem, nem sikerült bensőséges viszonyt kialakítanunk. Most hálásan biccent nekem, ő is rejtőzködik. Ilyen szépnek és fiatalnak még sosem láttam. Teljes figyelmem újra a fiamé. Végigpásztázom arcának minden részletét, világosbarna haját. Bárcsak megérinthetném. Mit nem adnék egyetlen hajszáláért. Tudom, hogy boldog lesz ezzel a lánnyal. És az unokáimmal. A helyemen ülő nő szeretni fogja őket, helyettem. Egyszerre nehéz és megnyugtató érzés. Figyelmem a vendégek közé téved, és meglátom őt. Anyám, az első sorban ül, kissé távolabb a volt férjemtől és a nőtől. Egyedül. Nem rejtőzködik, és a könnyeit sem rejti el, hagyja, hogy legördüljenek ráncos arca barázdái között. Öreg és törékeny lett. Csak én tudom, milyen szép és erős belül. Ellenállhatatlan erő vonz hozzá. Mögé állok, megérintem a karját, de ő meg sem érzi, ölelésre nyújtja a fiam felé. Karom karjává válik, öleljük a fiamat. Szorítom, érezni akarom a bőrét, az ölelését, ahogy arca anyám nyakához ér. Beleborzolni a hajába, miközben körülöttünk lágy zeneszó kíséretében az anyakönyvvezető megköszöni anyámnak a segítséget, amit halálom után az unokájának nyújtott. Pulzál a levegő, vibrál a fény, minden mozgásba lendül és szédítően gyorsul.
***
Mi a fene volt ez? – Levegőért kapkodok, felülök az ágyamban, és nagyokat pislogok; meg akarok győződni arról, hogy biztos a szobámban vagyok. Légzésem lassan csillapodni kezd. Legszívesebben visítva hívnám anyát, vigasztaljon meg, de már tíz évvel ezelőtt sem vette be, hogy szörny van az ágy alatt. Igaz, szörny most sincs, de az álmom nagyon különös volt. Örülök, hogy reggel van. Megnyugtatnak a lentről érkező halk zajok, anya a konyhában reggelit készít. Bármely más reggel a fejemre húznám a takarót és tovább aludnék, de most kipattanok az ágyból, és – ahelyett, hogy a fürdőszobába mennék – lerohanok a lépcsőn, meg sem állok a konyháig.
– Jó reggelt, kisasszony! Mi ez a nagy rohanás, kora reggel?
Nem szólok, csak átölelem. Éreznem kell őt. Éreznem kell magamat. Éreznem kell, hogy élek. Anya magához szorít, az ölelése olyan, mint a frissen sült csokis brownie, meleg, puha és sohasem elég.
– Mi baj, kincsem? Rosszat álmodtál?
Kérdezi anya, míg lassan, érzékenyen enged ki az ölelésből. Kíváncsi tekintettel néz a szemembe. Próbálom, de nem tudom összeszedni a gondolataimat. Még egyszer megölelem, hideg a padló a lábam alatt.
– Nem rosszat, csak nagyon furát. Valóságosnak tűnt. Álmomban egy esküvőn voltam. Idegenek között és tuti, hogy nem is amerikaiak voltak – ontom anyára az élményt, miközben kibontom magam a karjából.
– Miből gondolod ezt, kicsim?
– Soha nem hallottam még azt a nyelvet, de értettem minden szót, azt mégsem értem, hogy ez hogyan lehetséges. Azt hiszem, európai, valami szlávos hangzású nyelven beszéltek. Volt ott egy fiú, a vőlegény. Mintha közöm lett volna hozzá – a kimondott szavaim nyílként hasítottak végig a konyhán, és a falról úgy csapódtak vissza a fejembe, mint a felismerés. Közöm van hozzá.
– Mégis mi?
– Nem tudom, csak azt éreztem, hogy szeretem. Nagyon. Fogalmam sincs, ki ez a srác. Anya, annyira valóságos volt. Ilyen szeretetet még soha életemben nem éreztem. Olyan, mintha a fejemben megnyomták volna törlés gombot, már most sem emlékszem arra, hogy mit mondtak, csak hogy mit éreztem közben. Nagyon felkavart.
– Úgy látom, tényleg zaklatott vagy. Talán, a születésnapi bál miatt. Elvégre, csak egyszer tizenhat éves az ember – mondja anya, miközben a serpenyőben sercegő reggelihez fordul.
Nem hiszem el, hogy anya ezt mondta, hogy jön ide az a hülye bál. Anya gyenge magyarázatát nem vagyok hajlandó elfogadni. Kavarognak bennem az álomból velem maradt érzelmek. Ránézek a faliórára, és tisztában vagyok vele, hogy a másodpercmutató minden egyes kattanása egyre távolabb visz a válaszoktól. A tűzhely előtt álló anyám mellé lépek, és a serpenyőben piruló reggelimnek mondom:
– Nem csak a srác volt különös, hanem egy idős néni is. Anya, őt úgy szerettem, ahogy téged. Érted? Ahogy, téged!
– Nem tudom megmondani, miért álmodsz ilyeneket, de nincs olyan álom, amit el ne űzne egy jó reggeli – mondja anya, és elém tolja a finom falatokkal megrakott reggelizőtálcát.
Na, igen mindig ez volt anya erőssége, meleg étel, meleg öleléssel, és nekem elég is ennyi. Már egy ideje rájöttem, hogy a felnőttek nem mindig tudják megválaszolni a kérdéseimet. A rejtélyes álmok értelmezése továbbra is rám vár.
Megadom magam a sült bacon illatának. Megyek mosakodni. Már a lépcsőn baktatok felfelé, mikor észreveszem a kezemben a hajszálat. Világosbarna, egyenes. A családom egyetlen tagjának sincs ilyen, mégis tudom, kié.
(Fotó: Terje Sollie, kép forrása: Pexels)