Keze a fotel karfáján pihent, ujjával a sötétben is ki tudta tapintani a szövet sötétbarna, bézs és valaha fehér csíkjainak határvonalát. Lopva oldalra nézett. István zsíros, fekete bóbitájának kusza szálai mókásan tapadtak a fotel támlájára. Mindegy – gondolta Zsóka, már úgyis kopott, és férje mindig ott nyugvó fejétől foltos is. István tátott szájjal aludt, borostás álla minden horkolásba beleremegett. Amióta nyugdíjas lett, rengeteget alszik. Szunyókál, olyan, mint a medve. Ül a barlangjában, és alszik. Hogy miért nem fekszik? – Talán már ahhoz is lusta. Az asszony megmosolyogta a gondolatot. Találónak érezte, pláne, ahogy tekintete a férje álla alá siklott. Atlétatrikó, kilógó bundapamacsok. Bár ott is gyérül a szőr, de azért a trikó lukacskáin egy-kettő kalandor még kibúvót keres. Nagy has, elvékonyodott láb. Zsókát a köztes terület már rég nem érdekelte. Mindent puhának látott Istvánon: a testét, a lelkét, az akaratát, az életerejét. Már bokánál tartott, amikor rájött, hogy egyedül a lábszaga nem puha. Na, az egy keményebb hetvenesé is lehetne. Nem bírta ezt a savanyú szagot. Ezt sem.
Hagyta, hadd aludjon ez a kisgatyás medve. Még a tévé hangját is lejjebb vette. Istvánnak úgyis mindegy, hogy a kiforgatott betűkből kitalálja-e ez a dekoratív negyvenes a szólást, amit percekkel ezelőtt az RTL Gold valamennyi nézője egy emberként kiáltott otthonában: Nem esik le a gyűrű az ujjáról!
Zsóka sem nézte tovább, zavarta szemét a képernyő villódzása és a tudatlanság, lacafacázás, időhúzás, tötymörgés. Férjével ellentétben ő, amióta nyugdíjas lett, mindig csinálni akart valamit. Csak számolni nem, azt csinálta egy életen át. Főkönyvet, adóbevallást, statisztikákat, képleteket, számokat… na, azokat még csak látni sem akart.
Egy ideig sütött-főzött a lányáéknak. Elment a gyerekekért az óvodába, turkált nekik szezonális holmikat, eljárt a piacra, sőt, még biciklizett is. De egy reggel úgy ébredt, hogy eleget leste már más kívánságát, épp elégszer sózta agyon a vasárnapi húslevest, mert mindenki Pistije úgy szereti, és eleget loholt már kegyét keresve a felnőtt lánya után. Kapja be mindenki, most ő jön!
Most kéthetente fodrászhoz jár, beszáríttatja a haját, havonta egyszer körmöshöz is elmegy, és Zsuzsika városi butikjában vásárol a helyi kínai helyett.
Na jó, nem mindent, a bugyit a kínaiba vette. A fotel párnája mögötti résbe nyúl. Ott van. Még szerdán rejtette el, amikor megvette. Ujjbegyével megérinti a fehérneműt. Semmi puhaság, durva anyag, érzi a tűzpiros csipke töredezett keménységét. Ajka ismét mosolyra húzódik. Mindjárt péntek.
Még az ősszel történt. Csengettek. Csak a pizsamájára kapott fel egy könnyű dzsekit, úgy sietett ki, papucsban, mezítlábasan.
– Jó reggelt! Megfázik kegyed! Menjen vissza egy cipőért, megvárom! – szólt a postás, még reggeli, rekedt hangon. Új lehetett, Zsóka még sosem látta.
– Akkor várjon! Azonnal jövök!
Az éves gázszámla-túlfizetést hozta. Pénz, nyugta, aláírás. Akár el is intézhették volna ennyivel, de szóba elegyedtek.
– Új vagyok ebben a körzetben. A héten igyekszem megtanulni, mit, merre keressek. Ígérem, máskor nem verem fel ilyen korán.
A férfi mintha még rá is kacsintott volna. Laci, mint azt a következő héten már meg is tudta, amikor a nyugdíjfolyósítótól hozott levelet. Olajzöld kabátja passzolt a szeméhez, farmere izmos lábat sejtetett, és Zsóka bárhogy szimatolt, az edzőcipő résein át kipárolgó lábszagot sem érzett. Lacinak tisztaság és arcszesz illata volt. Nagy kezén a körmök lekerekítettek voltak. Megint ottmaradt egy pár percre a kapu előtt. Zsóka akkor nézte meg az ujjait.
Nem engedte el az anyagot, bár már ujjai biztosan elkékültek a szűk mélyedésben. Ezen a májusi, várakozástól elcsigázott csütörtökön emlékezni akart. Arra, hogyan is kezdődött, és amikor már ott tartott, hogy mi lett ebből a kertkapuban született, kölcsönös vonzalomból, az ajkába harapott. Izgalmában a szemét is lehunyta, már nem bánta, hogy nem tartja kontroll alatt István álmát. Látta magát Laci biciklijének vázán. A Kossuth utcából kiérve ül fel, a férfi mellkasának dönti fejét. A férfi elismerően csettint a nyelvével, amikor az új, Rétságon vett, rózsaszín keretes szemüvegében meglátja. Azt is látta, amikor először beengedte otthonába, majd saját, rég elfeledett világába, önmagába.
Kihúzta elgémberedett ujjait, a piros – cseppet sem nagyis – csipkebugyival együtt. István aludt, úgy tűnt, ezt tervezi hátralévő életére. Hát hadd csinálja!
Zsóka bezárkózott a fürdőszobába, és levetkőzött. Ha más csinálná így, biztos rászólna, hogy ne hagyja a magáról legöngyörgetett ruhát kifordítva a padlón. De most sietett, látni akarta magát. Fekete, hullámos rövid haját csak egy pár ősz hajszál mákosította. Keskeny, barna szeme fürkészve nézte testét. Gömbölyű vállát, kicsi mellét, hasát, ölét, combját. Elégedett volt. Ezt is Lacinak köszönhette. A férfi szemével csinosnak, sőt vonzónak találta magát, testén nem látta a 68 év rajzolatait. Belebújt a bugyiba. Még soha nem viselt tangát, megfordult, hogy fenekét is lássa. Válla fölött a tükörbe kacsintott, és elhatározta, hogy az összekészített bőröndbe dobja ezt a kacér darabot is.
Már tegnap bepakolt, nem tett el sok mindent. Ruhákat, pár könyvet, és egy-két fényképet az unokákról. Istvánnak is megírta a levelet. Az sem lett hosszú, sokat gondolkodott, mégsem tudott mit írni.
(Fotó: Tima Miroshnichenko, kép forrása: Pexels)