Visszatekintve az elmúlt időszakra, csak egyet szeretnék tudni: mikor szúrtam el így az életem?
Pedig olyan szépen indult minden, mint egy modern tündérmesében. Egy fiú és egy lány, cinkos összekacsintás a hetes buszon, az ülésen felejtett egyetemi jegyzetek, a visszaadás ürügyén leszervezett első randi, holdfény, boldogság, Duna-part, első csók. Ti, akik kívülről láttatok bennünket, életre szóló kalandot jósoltatok, végtelen szerelmet, boldog életet, együtt, örökre. „Ti vagytok a legjobb pár” – még most is hallom, ahogy mondjátok. Nem tudtuk, de nem is akartuk cáfolni, semmi sem számít, amikor az ember szerelmes.
Tényleg azt hittem, hogy te vagy az igazi.
Látnátok most! Előttem félig kiürült üveg, édes desszertbor, sosem ittunk ilyet együtt, mert te nem szeretted. Arra gondolok, hová lett a holtomiglan-holtodiglan, meddig tart az örökké, mert ha csak eddig, akkor ugyan mégis miben hihetek még. Semmi sem az, aminek látszik. Talán ez a bor is épp az a fajta, amit úgy kutyult össze a hamis gazda, sosem látott szőlőt. Kezembe veszem a poharat, megtáncoltatom az aranysárga löttyöt az üveg peremén, úgy figyelem, mintha értenék hozzá, de valójában csak megjátszom magam, fogalmam sincs, hogyan különböztessem meg színlelttől a valódit.
Félszáraz bor volt az esküvőnkön, te biztos emlékszel a nevére, valamelyik jó nevű társaságtól, édesapád választotta. – Maximálisan megbízom apa ízlésében – mondtad, én pedig benned bíztam meg, rátok hagytam hát. Más döntött a terítékről is, a meghívó betűtípusáról, az asztaldíszekről, a menüről, a székszoknya színéről. Azt sem tudtam, hogy létezik ilyen, akkor hallottam először, amikor édesanyád úgy nézett rám az elegáns pesti étterem ünnepi katalógusából, mintha valami tanyáról szalajtottak volna. – Majd én kezembe veszem a dolgokat, hogy a nagy napon minden a megfelelő legyen! Neked ne legyen gondod semmire – nyugtatott meg engem a nő, aki téged szült. Bizonytalanul fordultam feléd, látni akartam, mit szólsz ehhez az egészhez. Valamiféle útmutatásra vágytam tőled, és vártam, hogy magyarázd el, hogyan fogjuk ezt megoldani. Mi, ketten, de te csak bólintottál, határozottan, ahogy szoktál, és ennyi elég volt ahhoz, hogy meggyőzzél, hagyjam maguk útján menni a dolgokat.
Az lány, aki voltam, bármit elhitt volna neked.
Azt kívánom, bárcsak visszamehetnék az időben. Karon ragadnám azt az ostoba kiscsajt, határozottan a szeme közé néznék, és megráznám, erősen, hogy térjen magához és gyorsan vegye a kezébe az irányítást. Ráförmednék, hogy ne aludjon tovább, mert kurva fájdalmas lesz az ébredés.
Egyedül keltem ma reggel. Magányomban, mint már annyiszor, csak a kínzó kérdés szegődött mellém társul, hogy vajon téged is így talált-e a pirkadat, vagy most is más ágyában vagy. A gondolat súlya a mellkasomra telepedett és kiszorította tüdőmből az oxigént. Hullámokban tört rám a pánik, sodort magával, fejemet a mélybe nyomta. Felültem az ágyon, markoltam a párnát, és kétrét görnyedve, zihálva küzdöttem az életemért. Két roham közt kívülről láttam magamat: nem normális ez a nő, nem csoda, hogy az életerős férje elhagyta!
– Szerintem külön kellene költöznünk – jelentetted ki egy átlagos péntek este, rezzenéstelen arccal. Egyik kezedben a sporttáskádat szorítottad, másikban a lakáskulcsodat, és ahogy ott álltál, belém hasított a felismerés, hogy régóta forgatod már magadban ezt a mondatot.
– Kérlek, ne menj el, rendbe tudjuk hozni! – könyörögtem, és belülről úgy hallottam hangomat, mint erőtlen egércincogást.
– Erre előbb kellett volna gondolnod! – vágtad kegyetlenül az arcomba, felelni sem tudtam. Előbb? Mikor? Amikor kimondtam az igent? Amikor ott találtalak abban az idegen lakásban? Vagy akkor, amikor a szép szemed megbabonázott, így csak a megállóban vettem észre, hogy a buszon felejtettem a jegyzeteimet?
– Nem értem, mit szeretnél tőlem – suttogtam, és potyogni kezdtek a könnyeim. – Csak mondd meg, mit csináljak, nem akarom, hogy elmenj!
– Látod, épp ez a baj – kaptál az alkalmon. – Nem nekem kellene a szádba rágnom. Ha tényleg szeretnél, tudnád – mondtad minden további magyarázat nélkül. Állad apró, de határozott biccentését álmomból riadva is fel tudnám idézni.
Utólag végiggondolva – volt erre időm bőven az elmúlt hetek éber éjszakái és önkívületben töltött nappalai során –, talán arra a grillpartira mennék vissza az időben, amikor először elszóltad magad. Amikor kiderült számomra, hogy azon a csütörtök délutánon nem is ott jártál, mint amit nekem mondtál. Ezúttal talán nem hagynám, hogy a kézművessör üvege mögé rejtsd a zavarod, és nem asszisztálnék szótlanul a haverok cinkos összenevetéséhez.
Talán nem virrasztanék át éjjeleket az oldaladon, hevesen dobogó szívvel, némán.
Talán nem néznék bele titokban az üzeneteidbe.
Talán hagynék elmenni néhány villamost, hogy ne akkor érjek oda, arra az SMS-ből vett címre, amikor ti…
Talán…
Zihálva veszem a levegőt, a borospohár jó ideje érintetlen a kezemben, roppanni kész, olyan erősen szorítom a nyakát. Ijedtemben gyorsan leteszem.
Nem szeretnék egyetlen fájdalmas pillanatot sem újraélni, döntöm el magamban. Árulásod, mint szökőár sodort el engem, de az áradat is visszahúzódik előbb-utóbb, a felbőszült víz nyomában végül nem marad más, csak romok és tiszta sár.
Ha tényleg lenne egy időgépem, akkor elutaznék oda is, ahol a legboldogabb voltam: az esküvőnkre. Énekelnék, táncolnék, nevetnék, puszta kézzel falnám a minőségi trüffelkrémmel töltött tortát, és azt az édes desszertbort fogyasztanám hozzá, amit én választottam.
Csokoládétól maszatos kezemet a székszoknyába törölném.
(Fotó: Natasha Fernandez, kép forrása: Pexels).