1.
Olyan jó volt eddig, de most valami szorítja a fejemet. Egyre szűkebb itt a hely. Ami eddig melegen ölelt, most mintha kifelé tolna. Nem jó érzés, szeretnék inkább maradni és pihenni. Kicsit még bekapnám az ujjam, hallgatnám a szép hangokat kintről, emelgetném a lábamat, amit a másik oldalról simogatnának. De érzem, hogy indulnom kell. Nagyon fáj, ahogy beszippant ez a cső, iszonyú sötét, nyom, és én összelapulok. Mi lesz velem?
Kiestem valahová, ahol össze kell húznom magam, mert rettentően fázom. Ijesztőek fejemben a zajok, és fáj mindenem. Lassan kinyitom a szám, beáramlik a hideg. A szemem csíp, és furcsa dolgok mozognak előtte. Egy alak, akit eddig csak éreztem. A hangja jólesik, mintha egyek lennénk, de már csak részben melegít. Talán ő is én vagyok. Aztán az arcomhoz ér, és én bekapom őt, ahogy az ujjamat szoktam. A szám mozogni kezd, és betölti egy eddig sosem érzett íz, ami elfeledteti a fájdalmat és félelmet. Megint minden rendben, mint azelőtt, el is alszom.
Amikor felébredek, szörnyű feszítést érzek a mellkasomban. Csend vesz körül. Minden porcikám a másik részem után vágyakozik, aki eltűnt. Nyitogatom a szám, de hiába. Nem akar belemenni a hideg. Egyre kibírhatatlanabb minden, épp mint a csőben volt, csak most belül érzem ezt. Már csak egyetlen dolog érdekel, hogy bejusson valahogy kintről a levegő, amire minden porcikám áhítozik. Miért nem segít senki? Nem lesz ez így jó!
Talán tovább kell mennem? Úgy látom, jönnek értem a csúnyák, nyújtják felém a kezüket. Bár közelebbről egészen megszépülnek.
Mi legyen? Elvisznek? Vagy nekem kell döntenem?
A sötét alakok közé fehér ruhások keverednek, egyre többen lesznek, kiabálnak, fogják a csuklómat, nyomkodják a hasamat, aztán a mellkasomat. Rángatózik a testem. Ledugnak a torkomon egy csövet, végre kapok levegőt. Beraknak a meleg dobozba. Közeledik egy óriási tű, belém döfik, egyszerre fáj és csíp. Iszonyatosan félek. Beleszúrnak a fejbőrömbe is. Menjetek innen, csúnyák! Én az ittlétet választottam. Nem fogok veletek elmenni!
Szopizni akarom az ujjamat, de nem bírom, mindenemet leszíjazták. Elképzelem a másik részem drága hangját, aki mindig megnyugtat az éneklésével. Már hallom is. Érzem, hogy mindjárt itt lesz. És tényleg, látom közeledni, majd kiugrik a szívem. Annyira tudtam, hogy eljön és kiszabadít! Drága, édes, végre itt vagy értem! Gyere, fogjál meg szépen, vegyél ki! Szopizni szeretnék, hát miért nem érted? Hogy lehetsz ennyire kegyetlen, hogy meg sem érintesz engem!? Ilyen csendesen ordítani nálam jobban senki sem tud! Én érted küzdöttem meg a csúnyákkal, te meg csak állsz ott?! Csak ki kellene venned ebből a dobozból, megsimogatni, finom ennivalót adni, és akkor minden meleg és puha lenne. Olyan, mint azelőtt.
De hát miért zokogsz annyira? Nem nekem kéne sírnom?
Na, jól van már, semmi baj! Látod, én sem bőgök! Nézz a szemembe, édes, itt vagyok! Rám mindig számíthatsz, nem foglak cserbenhagyni!
2.
Figyelem őt, ahogy az inkubátorban fekszik. A tekintete az enyémbe fúródik, mintha még most is a testem része lenne. Ismét hallom a gondolatait. Engem vigasztal.
Érzem, hogy ő erősebb nálam, hogy túléli, hogy elpusztíthatatlan. Hogy bízik magában, és többet tud nálam. Hogy néhány órával a születése után a kezébe vette az irányítást. Megnyugszom. Ekkor odalép az orvos. Megdöbbenéssel tekint az arcomon átsuhanó mosolyra.
– Szeretném megszoptatni, olyan csendesen fekszik, már biztos jobban van – mondom neki.
– Anyuka, mégis mit gondol? – harsogja a mindenható doktor. Szemüvege felett szánakozva pillant rám, amitől egész picinek érzem magam. – Az ide bekerülő érett babák közül ez a szepszis viszi el a legtöbbet.
– Dehát nem is sír! – próbálkozok még utoljára, bátortalanul.
– Hajjaj, legalább sírna! Az már jó jel lenne. Hagyja pihenni, most csak várni tudunk, az idő majd eldönt mindent – és tovasiet Virághoz, a szobatársamhoz, aki két, egymás melletti inkubátorban figyeli tenyérnyi ikerbabáit.
Nem, nem az idő dönti el – morgom magamban –, ő maga! Én már tudom, hogy megnyerte ezt a csatát. Lassan elindulok az ajtó felé, kihámozom magam a steril köpenyből, lehúzom a fertőtlenítő szagú kesztyűt és a maszkot. Kilépek a zsilipes ajtón, és lendületes léptekkel megyek a szobám felé. Járásom ritmusához az éjszakai neonok zümmögése adja az alapot, amit ágytálak halk koppanása és egy öregasszony távoli jajgatása kísér. A gurgulázó hangok és a neon ki-kihagyó fénye visszavisz a múltba. Látom magam, ahogy anyukám ágya mellett ülök, és fogom sovány kezét.
Amikor visszaérek, Virágot az ablaknál állva találom, rázkódik a válla, szipog és az orrát fújja. Nincs ebben semmi különös a koraszülött intenzíven. Ő már régi lakónak számít a kéthetes ikrekkel. Amikor tegnap sokkos állapotban áthoztak és alig mondtak valamit, Virág az ágyam szélére ült, megitatott és segített átöltözni.
Összeszedem a holmimat a tusoláshoz. A zuhany alatt meglepődve látom, hogy már alig látszik rajtam a tegnapi szülés. Mélyen beszívom a tusfürdővel keveredő anyatej illatát. Semmihez sem fogható, édes, mégis szúrós szaga van.
Amikor visszaérek, a szomszéd ágyon Virág már fulladozik a zokogástól. Muszáj megnyugtatnom, mert különben én sem bírok majd aludni. Több, mint két napja vagyok ébren. Leülök mellé, és átkarolom a vállát.
– Hé, minden rendben. Lesz. Egyszer. Nyugodj meg, minden rendbe jön majd!
– Azt mondta az az állat, hogy minek nézegetem őket az akváriumban – mondja Virág, mélyről feltörő elkeseredéssel.
– Mi?
– Az inkubátor helyett. A bunkó iskolaigazgató a faluban. Megkérdezte mindenki előtt a fiamtól, hogy miért nem megyek inkább haza – a gyűlölet eltorzítja szép arcát. – Azt mondta a gyereknek matek órán, hogy anyád ott nyaral a kórházban, ahelyett, hogy a többit gondozná. Meg, hogy semmire se megy azzal, hogy a kis békákat nézegeti az akváriumban. Röhögött rajta az osztály.
Nincsenek szavaim. Közelebb húzódok, vállamra hajtja a fejét, könnyei lefolynak a nyakamon, a hálóingem alá. Simogatom a vállát, percek telnek el, mire meg tudok szólalni.
– Hányan várnak rád?
– Két fiú, két lány.
– Nem is látszik, hogy négy gyereked van – csodálkozok rá, olyan kislányosan törékeny az alkata, és fiatal a tekintete.
– Hat. Nekem hat gyerekem van. Nem bírok nélkülük hazamenni – mondja alig érthető fejhangon. – Mi lesz otthon? A férjem azt akarja, hogy mondjak le róluk. Azt mondta nekem, ne hozzál haza ilyen ebihalakat. Hogy menjek haza etetni a kölkeimet, különben elköltözik.
Arcát a mellkasomba temeti. Mindkét karommal ölelem, testünk együtt rázkódik, ruhánk csatakos. Sokáig gondolkodok valami biztatón, végül jön egy gondolat:
– De hát annyira nem picik, még össze tudják szedni magukat, nem? Azt mondtad, a 28. hétre születtek.
Virág felemeli fejét, értetlenül néz rám. Annyira meglepődik, hogy abbahagyja a sírást.
– Mindkettő downos – suttogja lassan és szelíden. Fogalma sem volt, hogy én még nem tudom. Dermedtem bámulok rá, nem vagyok képes válaszolni.
Mintha hallanám, ahogy megszakad a szíve. Aztán álomba merül az ölelésemben.
Reggel hatra megyünk az intenzív osztályra a babákhoz. Virággal némán rójuk a lépcsőket a zsilipes kapuig. Beöltözünk és bemosakszunk, a doktor széles mosollyal fogad.
– Anyuka, nagyszerű hírem van! Húsz perce sír. Már evett is egy kicsit.
Szaladok az inkubátorhoz, nyitnám a tetejét, kivenném, ölelném. Kórusban kiáltanak rám a nővérek: „Anyuka! Nem szabad benyúlni, csak nézni lehet!”
3.
A hazatérés napján még egyszer, utoljára végigpásztázom a kórtermet, ami két héten keresztül az egész világot jelentette. A falakat fehérre mázolták, és rózsaszín meg kék elefántokat festettek rá. A neon itt is zümmög. A három kiságyon kívül egy fürdető- és pelenkázóasztal áll még a fal mellett. Rongyból varrt bohócok néznek be a folyosóról a mérleg feletti, széles panoráma ablakon. A zöld figura lába között át lehet látni az orvosi szobába. Virág beesett vállal hajol az íróasztal fölé. Mézszínű fürtjeit sovány mutatóujján tekergeti, másik kezével ír. Felnéz, találkozik a pillantásunk. Már nem olyan fiatal a tekintete. Aláírta.
Együtt lépünk ki a koraszülött osztály kapuján. Karomban a lányom, rózsaszín plüss rugdalózóban. Népes család vár, léggömbbel és ajándékkal.
Virág egyetlen kopott szatyorral indul haza, hosszú fehér ruhában, a tömeg csendesen megnyílik előtte.
(Fotó: Mikhail Maslov, kép forrása: Pexels)