Nagybátyám ássa a gödröt, a rossz lábával. Egész éjjel esett, szerencsére könnyen fúródik az ásó a puha földbe. A gyerekek körülötte nyüzsögnek, hozzák a homokozólapátot. Ők is segíteni akarnak megásni a Papa sírját. A nagybátyám mögött állunk, egy dolgozik, a többi nézi. Mama zavartan téblábol, aztán bemegy a házba. Innen vigyáz majd ránk a Papa, magyarázza a nagynéném a hároméves unokahúgomnak. Szofi tágra nyitja óriási gesztenyebarna szemét, nem tudom, mi járhat a kis fejében. Nem sír senki sem.
Ideges vagyok, mert ebben a pillanatban is azon kattogok, hogy miért nem adja meg a főnököm azt a fizetésemelést, amit kértem. A múlt heti megbeszélésen előléptettek. Büszkék vagyunk rád, sokat fejlődtél, mondta, és azt kérte, mondjak egy összeget. Örültem, aztán rögtön arra gondoltam, majd megkérem Apát, mondjon inkább ő, mert én nem értek a pénzhez. A családban Apán kívül senki nem ért hozzá, még szerencse, hogy ő viszont mindenki helyett.
Mama hat pálinkás pohárral egyensúlyozva jön ki a házból, két kézzel szorítja a családi ezüst tálcát. „Gyertek, gyerekek, igyunk apátokra!”. Kínosan mosolyog mindenki, a helyzet kezd olyanná válni, mint egy elcseszett rész a Barátok köztből, nekem meg végig azon kattog az agyam, hogy a főnököm szerint túl sok pénzt kértem. Vagyis Apa túl sokat mondott, én igazából csak megírtam az e-mailt. Hogy lehetek olyan spúr, hogy még a nagyapám temetésén is, miközben a rokkant nagybátyám a rossz lábával ássa a sírt, az elutasított ajánlatom miatt bosszankodom. „Gyerekek, igyatok már, ne csak nekem kelljen” –, mondja Mama, és másodszorra is teletölti a poharát. Senki nem iszik, még csak délelőtt tizenegy óra van. Amúgy se innánk, Papa ivott helyettünk is.
Elkészül a gödör, Anya hozza Papát, a nagynéném Tysont, a boxert. Jaj, de jó, hogy itt lesznek egymás mellett, örül a nagynéném. Emlékeztek, itt ültek mindig a tó mellett, sóhajt a nagybátyám, miközben az ingujjával letörli homlokáról az izzadságcseppeket. „Apcika ette azt a szar háztartási kekszet, Tysonnak meg hozta a vizes zsemlét, és szidta a világot.” Anya óvatosan beteszi Papát a gödörbe, mögötte megy nagynéném a kutyával.
„A másik lány kettőötvenet kért, neked is annyit gondoltam” – olvasom a főnököm levelét. Másodállással együtt sem jövök ki annyiból. Utálom, hogy csak ezen jár az eszem. Papa az utolsó éveiben napi egy liter tejen, egy zacskó kekszen, két doboz cigin, és ki tudja, hány kupica pálinkán élt, én meg amiatt izgulok, hogy a pénzem semmire nem lesz elég?
„Na, így jó is lesz” – mondja nagybátyám, és kérdezi, hogy hol a cigi. Nálam van, én vagyok a dohányos a családban, bár amióta majdnem kétezer lett egy doboz, csak jól megfontolt pillanatokban gyújtok rá. Bedobom a cigit a gödörbe, a Mama kekszet nyom a gyerekek kezébe, egymás lökdösve mennek, hogy megettessék a Papát. A nagynéném is hozza a vizes zsemlét a kutyának, aztán Mama megint tölti a következő kört, bár csak az ő pohara üres.
A nagybátyám betemeti a házi sírt, ami elvileg illegális, de Papa egyébként is jobban érezné magát itt, mint a nyirkos altemplomban egy hideg márványlap mögött. Jó volt neki itt a kertben, a tó mellett, a kutya mellett, az egyetlen élőlény mellett, akit szeretett, szerintünk legalábbis. A pia elvette az eszét, a pénzét, megmérgezte a házasságát is. Anyámék folyton szidták miatta, én féltem tőle. Mégis mind itt vagyunk. A gyerekek a sír mellett tolongnak, megy a harc, hogy ki tudja szebben belapátolni a Papát.
Gyertyát gyújtunk, olcsó IKEA-s mécsest, aztán meglocsoljuk a sírhelyet azzal a borzasztó pálinkával, amiből Mama már négyet megivott. „Próbáltam rendelni a netről keresztet, de egy ezres volt a szállítási költség, szóval majd jövő héten elmegyek érte, a gyertyákat meg majd megfelezzük” – hallom magam mögül a nagybátyámat. Azzal a jellegzetes, erőltetett lazasággal beszél, amivel akkor szokott, ha zavarban van. „Hagyjad csak, Danikám, ez nem tétel” – Anya mindig udvariaskodik, ha pénzről van szó, amitől feláll a szőr a hátamon. Azért beszél ilyen könnyen, mert nem az ő pénze. Nem az ő pénzéből hamvasztottuk el a Papát, nem az ő pénzéből vettük meg a kétezer forintos cigarettát, ami bontatlanul várja a föld alatt, hogy a celofán csomagolás néhány ezer év múlva elporladjon, és nem az ő pénzéből főztük meg a vörösboros marharagut Papa tiszteletére, amit most, hogy a nagyapót betettük a föld alá, jóízűen elfogyasztunk a meleg szobában, amit gázkazánnal fűtünk huszonhárom és fél fokosra, hogy Anya ne fázzon.
„Ja, és a krizantémot is hagyjátok csak, azt is olcsón vettem a piacon” – hallom anyámat, én meg továbbra is azon gondolkozom, hogy a kettőötven nem elég semmire.
(Fotó: Lisa Fotios, kép forrása: Pexels)