Azt mondtam, „aha”, de ettől még az is jobb lett volna, ha nem mondok semmit. Vagy inkább annyit kellett volna: Köszönöm, apu, az őszinteségedet, aztán bontani a vonalat.
Csak egy könnyed, felszínes telefonhívásnak indult. Igyekeztem halkan, együttérzően beszélni, mint akit megrendít, hogy meghalt az a nő, aki miatt elhagytál minket. Mint aki átérzi a fájdalmadat, de ahogy a januári napfény besütött az ablakon, valami új kezdetét csillantotta fel. Örültem, hogy harminc év után nem áll közénk senki, és lehet normális apa-lánya kapcsolatunk. Talán végre közel kerülhetünk egymáshoz és bepótolhatjuk azt a rengeteg elvesztegetett évet, évtizedet – már ha ez bepótolható. Most már, ha megkérdezed, hogy vagyok, figyelni fogsz a válaszra, ahelyett, hogy a szavamba vágnál és az időjárásról beszélnél.
Elmesélted, hogy összepakoltad Mária holmiját. Bezsákoltad a ruháit, a személyes dolgait bedobozoltad. Szorgosan hümmögtem, mire te rátértél, hogy Mária fia, Domokos intézi a temetést. Megírta a búcsúszöveget is, és egész délelőtt a temetőt jártátok, kerestétek a sírhelyet, míg végül nagy nehezen megtaláltátok a megfelelőt, valami fenyő alatt. Milyen jó, hogy ősszel nem teríti be a sok sárga, bordó, barna falevél a sírt, vagyis sírokat, mert te is oda kerülsz majd. Közben elcsuklott a hangod, egyre vékonyabbá és sírósabbá vált, és elképzeltem, ahogy a sós könnyeid áztatják borostás arcodat. Biztatni próbáltalak, hogy ez még sokára lesz, erre te, hogy nem lehet tudni. Igazad van, lehet, hogy én halok meg hamarabb. Ezt persze provokációnak szántam, de te már nem küszködtél a könnyeiddel, csak köhintettél egyet, majd szárazon annyit mondtál, hogy bármi megtörténhet. Nem tudom, utána miről beszéltél, mert azon merengtem, hogy a kapcsolatunkat nem lehet újjáépíteni, mint a második világháború után a szétbombázott Budapestet, inkább egy komplett várost kellene felhúzni valahol az Antarktiszon. Közben az ovális óra fekete másodperc mutatóját figyeltem; rohan körbe-körbe, ahogy én is utánad. Évek óta, hiába. Sajnos fogalmam sincs, milyen egy normális apa, és nem tudom, mi kellene a változáshoz. Úgy érzem, már minden tőlem telhetőt megtettem, mégsem mondtad soha, hogy szeretsz, vagy, hogy büszke vagy rám. De ez biztosan az én hibám, mert nem tudtam elég jó lenni neked.
Amikor arról beszéltél, hogy Domokos milyen jól tartja magát, és milyen nehéz neki, mert tavaly az apja, most meg az anyja, és ez bárkit megviselne, még nem értettem, miért érzek szorítást a gyomromban és mitől lesz hányingerem. Aztán azzal folytattad, hogy milyen nagyszerű ember, és én még mindig nem sejtettem, hogy ez csak felvezetés a csattanó előtt, amihez képest az elfelejtett szülinapok, az elmulasztott ballagás, a mellőzött diplomaosztó, a kihagyott esküvő és az egész elhanyagolt gyerekkor mind apró kellemetlenségnek tűnnek. Mint egy pattanás, ami a nyaralás első napján jelenik meg az ember homlokán. Tudtam, hogy ezt most tényleg nem kellene szó nélkül hagynom, ahogy eddig mindent, mert meg akartam felelni neked, de összetapadt a szám, és kiszáradt a torkom, és azt éreztem, hogy zuhanok, pedig a szürke füles fotelben ültem felhúzott térddel. A napot eltakarták a hófelhők, a szoba sötét és fullasztó lett, remegett az egész testem, és fáztam a huszonhárom fokos lakásban. Akkor már tudtam, hogy befejezem a próbálkozást, mert megértettem, hogy valójában nem Mária állt közénk, hiszen a „mi” sosem létezett, csak én voltam, és egy illúzió. El kell fogadnom végre, hogy sose viselkedtél apaként, és nem is fogsz. Bárcsak ezt korábban mondtad volna, megkímélve engem számtalan csalódástól. Úgy éreztem, soha többé egy hangot se fogok tudni kiejteni, de egy „ahát” azért kipréseltem magamból, miután meghallgattam, hogy Domokos milyen figyelmes, mert a te nevedet is rávésette előre a sírkőre. Te pedig a meghatottságtól azt mondtad neki: Én mindig is szerettelek, drága Domi! – és itt megint elcsuklott a hangod –, a feleségeddel és a kislányoddal együtt nekem te vagy a családom.
(Fotó:Pixabay)