Még mindig nem tudta elhinni, hogy ez vele történt meg, hiszen olyan mélyről jött, most meg olyan magasan van, a legmagasabb polcon – mert Jenő a polcokban hitt, meg a beosztásokban, a névjegykártyákon rendfokozatként díszelgő rövidítésekben, és amikor még az alsó polcok valamelyikén futkározott izgágán, taposta az utat a cég és önmaga számára, megfogadta, hogy amikor egy-egy szinttel feljebb tornázza magát, mindig lemond valami visszataszító tulajdonságáról. Amikor termelési vezető lett, akkor szokott le az izzadásról; ennek már tizenöt éve. Régióvezető-helyettesként megfogadta, hogy soha többé nem korpásodhat a haja, és nemet mondott a továbbiakban a csuklásra, mint olyan szerencsétlen élethelyzetre, amiben nevetségessé válhat. Vezérigazgató helyettesként pedig elhatározta, hogy a munkatársak jelenlétében nem pislog, mert abból az éberség és a figyelem hiányára következtethetnének a beosztottjai. És ahogy irodája hatalmas bőrfoteljében a monitor előtt görnyedt, érezte, hogy valami egyre jobban feszíti belülről, a gyomrát akarja széttépni a láthatatlan belső erő. Szeme kiguvadt, vérerek dagadtak ki homlokán, de tenyerével ellentartott az erőnek és összeszorította ajkait. Az akarat hatalma – mormolta magában –, képes vagyok rá, az agyammal uralni tudom a testemet! – sziszegett, és az erőlködéstől kissé véresre harapta a szája szélét, de győzelmet aratott a fájdalmon, elmúlt a belső feszültség. Szép nagy erkély tartozott az igazgatói irodához, pompás kilátással a gyárkéményekre, üzemcsarnokokra, futkározó targoncákra és a napon sütkérező kamionokra. Ide lépett ki a vezér, hogy erőt gyűjtsön a fárasztó csata után. Megnyugtatta a látvány, az ereje teljében lévő gyárváros, az alsóbb polcokon szorgosan nyargalászó beosztottak mind megerősítették elhatározásában: Nem, én már nem engedhetem meg magamnak, hogy szellentsek! – vonta össze szemöldökét. – Holnap például egy államtitkárral találkozok, mit gondolna az államtitkár úr, ha kiderülne rólam ez az alantas, állatias szokás? A gyárudvar egy pillanatra megállt, megszűnt minden mozgás, méghozzá éppen jókor, mert a feszítő érzés rövid erőgyűjtés után újra támadt, váratlanul és alattomosan keresve az utat a szabadság felé, de ismét ellenállásba ütközött, a vezér saskeselyűként ragadta meg az korlátot, védekező pozícióba púposította testét, vicsorogva forrasztotta össze farpofáit, és elégedetten konstatálta: ismét sikert aratott. A műszakvezető és a raktáros, akik szakszervezeti ügyben ekkor fordultak be a főépület elé, zavartan köszöntek a nagyfőnöknek, és kuncogva ugrottak be a az erkély alatti kapun. – Ez a balfasz meg az erkélyen fingorászik – csapkodta térdét a műszakvezető a recepción, miközben a raktáros a fűtéscsőbe kapaszkodva szemléltette az imént lejátszódott jelenetet.
(Fotó: Andrea Piacquadio, kép forrása: Pexels)