Anna remegő kezét a csészén pihenteti. A gőzölgő arany folyadékot nézi, nem a férfit.
A kockacukorból kis levegőbuborékok szállnak fel a forró tea tetejére, Anna nem kavargatja, csak hagyja feloldódni a cukrot. A cukrot, amitől az orvosa eltiltotta. Kint egyre hűvösebbé vált az idő, a novemberi esték tompa ónosságát megnyugtatóan ellensúlyozza a meleg tea. És a rituálé is, a béke a lassú mozdulatokban.
Narancsos tea, a lánya hozta valahonnan. Narancsillat, rég elfeledett szomorúság árad szét a testében.
Anna mérhetetlen fáradtságot érez. Holnap meeting, prezentálnia kell, mielőtt elutazik Madridba, és még van egy kis dolga a projekttel. Fogalma sincs, hogy mikor fog foglalkozni ezzel, már mennie kell a gyerekekért, fogszabályozás, robotszakkör, foci, és te jó ég, ma még szülői is van! Hogy ér oda, nem tudja, már lassan nem tud semmit, görgeti maga előtt a feladatokat. Abba már bele se mer gondolni, hogy néz ki a lakás, és edzésre kellene mennie neki is, de mikor? De ezen sincs ideje, meg ereje sem gondolkozni. Anna nem érti, mi baja van, rendben van az élete, és mégis… mintha valami hiányozna. A gyerekeit imádja, a férjével szeretik egymást, csodás az otthonuk, és a munkájában is sikeres, de valami megmagyarázhatatlan szorongás kúszik fel a szívéhez, odaérve fásultsággá válik és belül élettelenné változtatja őt. Várja az utazást, talán most kiléphet a megszokottból, távol a családtól, évek óta először.
Mañana, azt jelenti: majd holnap, valamikor, később, ráér… Ezt mondják mindenre a spanyolok. Vajon milyen lehet így élni?
Carlost a spanyol fővárosban ismeri meg, ő a kapcsolattartó a partnercégnél. Ez nem szerelem első látásra, Carlos egyébként sem kimondottan jóképű, mégis, valami különös erő árad belőle, amivel szép lassan életre kelti Anna haldokló szívét. Pedig Anna nem akar semmit, nem vágyik senkire, hiszen boldognak hiszi magát.
De a boldogságnak több arca van, és egyszer csak belenézett ebbe is. Ez fekete, nevető szemű, világosbarna bőrű, szabadságillatú boldogság, olyan, amilyenről nem is hitte, hogy létezik. Talán utoljára tiniként érezte ezt a bizsergést, akkor mindig szerelmes volt valakibe. Ahogy Istvánba is, még kezdetben. De már nem lógnak filmplakátok, poszterek a szobája falán, nem keresi senki tekintetét a buszon, nem nevetgél a kollégák kétértelmű viccein, és nem álmodozik, már nincsenek álmai sem. Teszi a dolgát, ahogy kell, mos, főz, pakol, ad, szeret, ölel.
A gyönyörű magyar nő, egy idő után Carlos már csak így szólítja a céges találkozókon is, mindezt egy látványos meghajlással nyomatékosítva, és ezen senki sem lepődik meg, itt a férfiak így szoktak udvarolni. De aztán a finom bókokat már csak neki mondja, a liftben meg az üzleti ebédek alatt, amikor odahajol hozzá elkérni az olajat. Közben a kezéhez ér, puhán megsimogatva, és Annát egészen beszippantja az érzés, hogy ő tetszik még valakinek, a szülések utáni kövérkés testével is van, aki szépnek látja, izgalmasnak. Újdonság számára, hogy udvarolnak neki, és először talán ebbe az érzésbe szeret bele, nem is a férfiba, a lenyűgöző, forró város pedig tökéletes háttér az új érzésnek.
Narancsillat, szerelemillat. Narancsszínű este, perzselő, pulzáló test. Hosszú, elnyújtott szeretkezéseik közben egy másfajta időszámítást hoznak létre, egy olyat, amiben megáll az idő, és sóhajtássá sűrűsödik össze, a délutánok észrevétlen fordulnak estébe. Egyik órából a másikba szédülnek, a napszakok váltakozását csak a félig leeresztett redőny fényei sejtetik. Lüktet kint a város, de ők csak egymás testének zenéjét hallják.
Carlos az apró konyhában dúdol, a szobában bágyadtan lebbennek a naptól sápadt selyemfüggönyök. A megtorpant idő fülledt, marasztaló levegője mámorítóan hat, különös ajzószer, Annának, miközben a hatalmas ágy átnedvesedett lepedői között fekszik, zsibbadtan pezseg a teste, csak a gondolatai keringenek megzavarodva. Szerelmes, őrjítően, eszét vesztve, és boldog, igen, mint talán még sosem. Egyszerűen nem érdekli semmi, most nem anya, nem feleség, nem munkatárs, ez most egy másik élet. Most egy másik nő, egy vonzó, vágytól félőrült asszony, aki gyönyörűnek látja magát Carlos szemén keresztül. Ő itt Ana, nem Anna. Mintha itt lenne igazán önmaga, mintha levethetné fáradt, elnyűtt arcát, fehér, plöttyedt, unalmas testét. A mediterrán naptól lebarnul egy kicsit, kipirosodik az arca, és ragyogni kezd a szeme. Ajkai is teltebbek, a haja begöndörödik huncutul, igazi, hús-vér spanyol nővé válik. Még a járása is megváltozik, muzsikálnak a léptei, a hangja dalol. Ez most Ana élete, Annát otthagyta Magyarországon, a négy gyerekkel, a férjjel, a rohanással, a hétköznapok végeláthatatlan, megnyugvást soha nem adó feladataival. De tudta, várnak rá, Anának haza kell mennie, majd, valamikor.
Vagy itt marad, örökre. Vannak pillanatok, amikor azt érzi, képes lenne megtenni. De most nem akar erre gondolni, még nem, mañana. Megállt az idő, most csak az övék, és Carlos bejön a szobába, kezében egy üveg vörösbor, Rioja. Várj, mondja Carlos, ahogy kezébe adja a poharat, még ne idd! Hunyd be a szemed, csak érezd az illatát! Hagyd, hogy megtöltse a lelked, hogy vezessen, emlékeztessen! Mert az illattal már az elején eldől, hogy tetszeni fog, vagy sem. Az illatot viszed magaddal, meglátod! És Ana minden érzékszervével érzi az erdei gyümölcsöket, a csokoládét, a napfényt, az alkonyatot, a kertben aranyló narancsfákat, a sofritot, a szerelmet… Aztán megkóstolnak mindent, a paellát, a pata negrát, a cocidot, és egymást is, nem tudnak betelni az ízzel.
Mañana, mondja nevetve Carlos, amikor Ana aggódva kérdezi, mit csinálnak holnap, mert megszokta, hogy mindig mindent meg kell tervezni. Majd kitaláljuk, legyint, ősei higgadtsága és lazasága Anát is ellazítja. Carlossal csak feküdni is jó, a szívdobbanások között meghallani a csöndet.
Sokat vannak együtt, a közös projekt miatt Annának gyakran kell ide utaznia, már nem is fárad azzal, hogy szállodát keressen.
A boldogság ismerős. A boldogság megszokás. Biztonság. Otthonillat. Közös múlt, tisztelet, és megalkuvás is. Kényszeredett mondatok koppanása a semmitmondó csöndben.
És létezik egy másfajta boldogság is. Egy ismeretlen, megengedő, gondtalan, tét és szorongás nélküli. Őszinte, élő, lüktető.
És mégis ez a boldogság az, amiről nem lehet beszélni. Amit nem tud vállalni. A titok lassan körbefonja… a boldogság helyét szorongás veszi át, de nem csak a titok miatt. A kétely miatt. Van-e igazi? Melyikük az? Van-e létjogosultsága a szerelmének? Vagy csak bűn ez, halálos bűn? A boldogság bűn? Bűn, hogy újra érez, hogy végre él?
Lehet párhuzamos életet élni? Tiszta udvar, rendes ház, rendes asszony, szép család…
A titok megszépíti, a szerelemtől lazább, megengedőbb, vidámabb, már nem érzi olyan monotonnak az otthoni teendőket.
Jó volt az utad? Kérdezi István minden alkalommal, és Ana ráragyog Istvánra. Igen, csodás, és ennek István is örül, jó látnia a feleségét boldognak és erősnek. Ana tüze felmelegíti az otthonukat, jut Istvánnak is, a családnak is.
Hol lakik az igazi boldogság? Ott, ahol szenvedély van, forróság, kielégülés utáni ernyedt béke, vagy itt, a biztonságban? A csöndes szerelem megnyugtató ölelésében, a kamaszodó gyerekek mormogásában, az egymás mellett ledobott, különféle méretű cipők vidám összevisszaságában, az esti közös vacsorákban?
A boldogságot vajon jól érti? A boldogság az a szabadság? Lehet, csak összetéveszti? Vagy ez csak azért boldogság, mert különleges, izgalmas, tiltott? Vagy talán, nem is jó helyen keresi… Anna egyre jobban elbizonytalanodik.
Manana. De dönteni kell, véget ért a projekt. Carlossal egymás kezét fogva sétálnak a vibráló Gran Víán. A kedvenc helyükön, a Barrio de las Letras egyik kis eldugott éttermében vacsoráznak, ahol mindig szól a zene. Most magányos gitár beszél helyettük, ők csak nézik egymást.
A tea vérnarancs. Valamit el kell mondanom, bizonytalanul próbálja formálni a szavakat. Ahogy idősödött, mélyült a hangja, a betegségtől rekedtessé is vált, de nem ezért nem hallani rendesen.
Nem kell, néz rá István kedvesen, a hangja komoly. Már egy ideje tudom.
Isti, én annyira…
Nem kell. Hidd el, nem számít már. Megváltoztál. Szerettelek azelőtt is, de még jobban szerettem azt a nőt, akivé lettél. Nekem az a fontos, hogy visszajöttél. Anna nem tud megszólalni, gondosan kötött, ősz kontyával bólint. Nem kell már elmondania, hogy rájött, Carlos csak illúzió volt. A mámorban töltött pár hónap, és a rákövetkező 30 év minden bűntudata feloldódik a ki nem mondott vallomásban, elillan a tea illatos gőzében.
Megint cukrot tettél bele édesítő helyett, dorgálja mosolyogva a férje. Tekintetük cinkosan villan össze a csésze felett. Mañana, legyint Anna.
(Fotó: Ting Tian, kép forrása: Unsplash).