Ahogy Ivett csukott szemmel, kimérten lélegzett, a műszerfalon fehér lenyomatot hagyott a kifújt levegő, majd egyből el is illant.
Egy. Beszív, kifúj. Ma nem fogsz gyomorideggel dolgozni. Kettő. Beszív, kifúj. Ma már nem fogsz rá annyira haragudni. A hatodik kör végére csillapodott csak benne a méreg, ami ébredés óta szorította a mellkasát, a tizediknél pedig már egy kis hála is átfutotta. Legalább velünk marad, Bencének nem kell megtapasztalnia, milyen két háztartás között ingázva tölteni minden hétvégét.
Tizenegy, beszív, kifúj. Ma már talán mindkettőjüket megöleled, amikor hazaérsz az irodából, de őt csak röviden.
Ivett kinyitotta a szemét. A garázs előtt a beton fehér jégpáncélját apró hajszálrepedések tördelték. Meg kellett volna köszönni neki, hogy éjjel kijött felsózni. Bár hallotta éjfélkor az hálószobaajtó csukódását és az ablakuk alatt betonra pergő só sistergését, amikor Tamás visszatért, alvást tettetett. Most nézte, ahogy az autó lámpája bevilágítja a kocsibeállót, és szomorúan rázta a fejét. Ide jutottál! Nem szólsz hozzá. Taktikázol, mint anyád régen.
Megforgatta a kocsikulcsot az ujjai között, majd a gyújtást adott. Milliméterenként tekerte a fémet a nyílásban. A motor fémesen köhögött, aztán elhallgatott. Ivett elmosolyodott, majd egy rövid nevetés is felszakadt belőle. Hirtelen nagyon viccesnek tűnt, hogy alig hat óra telt el, mégis ugyanúgy toporzékol a kocsibeállón és könyörög az autójának, mint tegnap este. Pedig milyen drámaian rohantál ki az ajtón, hogy utánad ne jöjjön, most egyedül kell lenned! Egészen hatásos volt, csak ne kellett volna visszakullognod, hogy nem indul a kocsi.
Kiszállt, becsapta a vezetőülés ajtaját, és az autónak dőlt. Ránézett az órájára. Harminc perce maradt, hogy beérjen az irodába. Fogyott a kitartása. Mi lenne, ha itthon maradna? Most visszarohanna a házba, fel az emeletre, hozzájuk. A biztonságba. Elengedné ezt a kizsigerelő haragot, ami tíz napja gyúlt benne, visszatérne két héttel ezelőttre, amikor még egy másik Ivett volt, aki csillogó szemmel imádta Tamást. Azt a Tamást, aki évek óta leste minden gondolatát, aki az otthoni feladatokból is kivette a részét, akivel legjobb barátok voltak. Nem ezt a férfit, aki hebegve-habogva magyarázott karácsony másnapján a céges buliról, és az azt követő egyéjszakás hibáról. Aki azóta felváltva néz rá bociszemekkel és indulatosan.
Tizenkettő. Beszív, kifúj.
Ivett felrántotta az autó ajtaját, visszahuppant az ülésre, és ismét ráfordított a gyújtásra. Az autó motorja morgott, de nem indult be. Ivett mégsem engedte el a kulcsot, olyan erősen szorította, hogy pulzált az ujjaiban a szívverése. Ráüvöltött a műszerfalra. – Csináljad már, cseszd meg, mi kell még? Mit csináljak még? Bevillant, ahogy este Bence ajtaja előtt álltak. Tamás lehajtott fejjel nézte a földet, ő pedig indulatosan, de suttogva kérdezte tőle, hogy mégis mi a francot vár? Hogy majd csak úgy parancsra megbocsát, mert „most már elég volt a gyászos hangulatból”?
Most végre ordíthat! Egyik kezével ráütött a dudára, az autó felnyekkent, úgyhogy a bőr szélét verte tovább, közben dörömbölt a fejében a harag. Hülye! Idióta picsa! Ez jár neked! Kellett neked lagzi! Világgá kürtölni, hogy neked sikerült. Pedig látod… ugyanolyan mind. Levette kezét a kormányról, leengedte a vállát és sírt, karácsony óta először. Közben a tenyerét simogatta, amin vörös foltot hagyott az ütlegelés.
Amikor hüppögésig nyugtatta magát, ismét ráfordított a gyújtásra, most óvatosan. A motor dorombolva beindult. Szomorúan elmosolyodott, és megtörölte az arcát.
Ahogy kifordult az utcából, az autó kipufogójából hófehér csíkban köhögött a jeges levegő. Aztán elillant a hajnali sötétségben.
(Fotó:Fazekas Péter, kép forrása: Pexels)