A bordó kislábost anyámtól örököltem. Kopott, mindössze tízcentis. Még dédié volt, tőle kapta nagymama, amikor anyuka lett, majd anyámra szállt a bátyám születése után. Anyám sajnos nem tudta megvárni, hogy átadhassa nekem.
Dédi annak idején tojást főzött benne, nagymama pedig reggelente ebben a bordó láboskában keverte össze a kakaóport a cukorral. Kis vizet engedett hozzá, és amikor besűrűsödött, átmert három-négy leveses kanálnyi meleg tejet a tűzhelyen lévő nagyobb, piros lábosból, újra kavart rajta néhányat, majd az egészet belecsurgatta az akkora már forró tejbe. Szerettem nézni a lassú, megfontolt mozdulatait, most, évtizedekkel később is ezeket utánzom.
Erre ébredtünk minden reggel, mi hárman, unokatestvérek, amikor nagymamánál voltunk. A bátyám volt a legidősebb, szőke és kék szemű, pimaszul helyes, kisiskolás arccal. Egy évvel utána érkezett a családba világszép unokanővérem, barna szemmel, barna hajjal, aztán újabb egy év múlva én, a legfiatalabb; a szőke, zöld szemű. A kis szobába aludtunk, egy kupacban. Mire kikeveredtünk reggelente, nagymama már előkészítette az ebédet is. Amint beléptünk a konyhába, már kente a vajat a pirítósra, és merte a forró kakaót a nagy piros lábosból. Közös kedvenc bögrénk alján apró, zöld levelekből kacskaringózott a minta. Az kapta, aki először mosta meg a fogát, úgyhogy rendszerint lemaradtam róla. Jobbára a bátyámé lett, így mi, lányok, sima fehér bögréből ittunk, ebből is őrzök egyet a konyhaszekrényemben.
A bordó kislábos akkor élte virágkorát, amikor a kislányom gyerekkonyhájának főszereplője volt. Leánykám gyakran sütött-főzött a házilag barkácsolt tűzhelyén, így gondoskodott a babáiról. Ügyelt az egészségükre, a kiskonyha mikrosütőjét nem használta, de naponta járt bevásárolni a nappali sarkában lévő boltba. Rendszeresen vett tejet vagy fából készült zöldséget és gyümölcsöt, tojást, friss, puha kiflit. A boltban én voltam ugyan a pénztáros, de mindig megengedtem neki, mint legkedvesebb vevőmnek, hogy a pénztárgéppel ő húzza le az alapanyagok vonalkódját. Minden egyes csippanásnál elégedetten bólintott. Majd udvariasan elköszönt – További szép napot kívánok! –, és megkérdezte, mikor érkezik friss áru a zöldséges pultba. Biztosított róla, hogy pár nap múlva újra benéz, aztán egy lépéssel a konyhában termett, és nekilátott az ebédnek.
Szorgoskodás közben gyakran énekelt, legtöbbször a Mennyből az angyalt, évszaktól függetlenül. Gyorsan és hatékonyan főzött, pár perc alatt elkészült az ebéd.
Gyere, kicsim, nézd, milyen finomat főztem! Jó étvágyat! – ültette le az asztalkához Pannit, a puhatestű, nagyfejű, fonalhajú babát, amit az első születésnapjára kapott. Kimerte neki a bordó lábasból a levest. Sűrűre főzte, jó sok színes gyönggyel, ahogy Panni szereti. Gondos anyukaként óvatosan megfújta, úgy etette őt, utána gyurmából készült palacsintát adott.
Évekkel később ebben a lábosban morzsolta össze kertünk bokrainak, fáinak leveleit, terméseit, így készített titkos főzeteket. Időnként ezeket kint felejtette, és ha épp jött egy eső, az jótékonyan kimosta a bizonytalan küllemű kulimászokat.
Festékes tál is volt már, most madáreleséget szórunk bele. Egészen domború már az alja, egy ponton érintkezik csak a főzőlappal – nesze neked, üveglapos villanytűzhely! De őrzöm, mert néha én is ebben keverem magamnak a kakaót, épp úgy, mint nagymama.
Nálunk ez a lábos családi ezüst. Még az enyém, a lányom kapja majd meg, amikor anyuka lesz. Talán játszik majd vele az ő kislánya is. Az unokám, a hatodik generáció. Ha így lesz, bizonyára odaültet az a kicsi lány az asztalhoz, és megkínál engem is: Gyere, Mama, egyél!
S kapok gyöngylevest, mint egykor Panni, utána nagy adag apró nudlit, gyurmából.
Elképzelem, ahogy ott ülök majd az unokám asztalánál. Ráncosan, ősz hajjal kuporgok a kicsi széken, és arra gondolok majd, dédim bablevese ide, anyám csodás vadasa oda, én még soha az életben ilyen finomat nem ettem!
(Fotó: Kristina Paukshtite, kép forrása: Pexels)