A novellát megtörtént események ihlették.
Ez is csak egy átlagos februári napnak indult. Csütörtök volt, közeledett a hétvége, és a Zuglói Család- és Gyermekjóléti Központ ügyintézője, Mónos Katinka üveges szemmel bambult ki az intézmény ablakából a szemközti panelház kivilágított lakásába, ahol minden bizonnyal már a vacsorát főzték. Húsz éve szociális munkásként dolgozott, látott ő már mindenfélét, nem igazán lehetett zavarba hozni.
Eseménytelen nap volt, csak a szokásos álláskeresési és lakhatási gondokkal küszködő ügyfelek keresték fel őt, akik miután megkapták a szükséges eligazítást és prospektusokat, hamar távoztak. Nem gyakran esett meg, hogy valaki egy nap alatt kétszer is betérjen az irodába, így meglepetten nézett fel, amikor a szelíd arcú fiatalember, bepárásodott szemüveggel, megállt az ajtóban.
– Mit óhajt? – kérdezte. – Itt felejtett valamit?
– Ruszentő akció… – motyogta a férfi.
– Hogyan, kérem?
– Ez egy túszejtő akció – ismételte meg egy árnyalatnyival teátrálisabban, és szavainak nyomatékosítsaképp egy gázspray-t is a magasba emelt.
Mónos Katinka végigmérte a vékonydongájú fiút. Istenem, akár az én Zolikám osztálytársa is lehetne. Hány éves is? Tizenkilenc? Jaj, ezek a fiatalok olyan szeleburdiak…
– Mik a követelései? – a lehető legkomolyabban próbálta feltenni a kérdést, ám nem sikerült elfojtania a végén a kunkori kacajt.
– Szóljon a többieknek, hogy menjenek az előtérbe.
– Miért nem szól nekik maga? Mindent én csináljak? – húzta fel Katinka jókedvűen a szemöldökét.
– Ha nem teljesítik a követeléseimet, vérfürdő lesz! Nem hallotta? Vér-für-dő!
A kiabálásra sietve megjelent a takarítónő egy felmosóronggyal.
– Mi ömlött ki? Mindjárt feltörlöm.
– Gizike, menjen az előtérbe – mosolygott Katinka.
Hamarosan az intézet összes dolgozója a piros műbőr üléseken üldögélt, közvetlen a poros növényeknek otthont adó virágállványok mellett. István – merthogy így hívták a fiatalembert –, hosszasan győzködte Marikát, a titkárnőt, aki semmiképpen nem akarta félbeszakítani a számlák szortírozását.
– Ne haragudjon, de ezt még muszáj befejeznem, ha félbehagyom, elveszítem a fonalat.
– Azt mondtam, menjen az előtérbe a többiekhez!
– Mondom, mindjárt megyek! – Marika ingerülten csücsörített, amitől még feltűnőbbé vált, ahogy a rúzs finoman utat tört magának a száj körüli kis ráncok árkaiban. A mihaszna, taknyos kölykit! Majd pont ő mondja meg neki, mikor mit csináljon.
– Jó, jó… Azt még befejezheti, de aztán igyekezzen! – szólt még vissza István a válla fölött, mielőtt kilépett az ajtón. Marika csak erre várt, vérvörös műkörmei csak úgy kopogtak a kijelzőn, ahogy a rendőrséget tárcsázta.
A kis kollektíva egykedvűen üldögélt. A zsíros hajú, pocakos rendszergazda érdeklődött, meddig fog ez tartani, István pedig közölte, amint teljesítik a követeléseit, hazamehetnek.
– Még mindig nem mondta el, mi lenne az, amiben délelőtt nem tudtunk segíteni – szólalt meg Katinka. – Az úriember nálam volt, mondhatni, ismerjük már egymást – magyarázta a többiekre nézve.
– Látni akarom a keresztapámat, mielőtt meghalok.
– Fiatalember, még maga előtt az egész élet. Vagy tán beteg? Délelőtt egyetlen szóval sem említette…
– Mielőtt lelőnek, szeretnék elbúcsúzni tőle.
– Ugyan, mégis ki akarná magát lelőni? Ne bolondozzon már… – dohogott Gizike, majd lassan feltápászkodott az ülésről. – Én lassan indulnék.
– Mégis, hogy képzeli?!
– Lejárt a munkaidőm – felelte Gizike rezzenéstelen arccal. – Mennem kell a gyerekért az oviba.
– Nem megy sehova! – István fenyegetően lóbálta a gázspray-t a takarítónő orra előtt.
Néhány másodpercig farkasszemet néztek egymással, majd Gizike duzzogva visszaült a helyére.
– No, kérem, ha már úgyis együtt vagyunk, akár tarthatnánk is egy értekezletet – vetette fel Józsi, az igazgató.
– Igazgató úr, nem lehetne ezt máskor? – nyögött fel Erzsi, akinek asszisztens pozíciójához képest eléggé fel volt vágva a nyelve. – A jegyzettömbömet is bent hagytam. Ráadásul pisilnem is kell – nézett pimaszon Istvánra, aki fel-alá járkált mellettük a folyosón.
– Fiatalember, engedje ki a kolléganőmet a mellékhelyiségbe! – utasította Józsi atyai hangon a túszejtőt. – Csak nem szeretné, hogy ebből még nagyobb kellemetlenség legyen.
István feldúltan szuszogott. Nem veszik komolyan! Pedig a filmekben ez olyan könnyen szokott menni… – Jól van, de siessen! – felelte kelletlenül.
– Legalább egy cigit elszívhatok, ha már szünetet tartunk? – dünnyögte Márta, a munkaközvetítős részlegről. Katinka kapva kapott az alkalmon.
– Jó ötlet! Gyújtsunk rá! – kurjantotta, és zsebéből előszedett egy kék Sopianae-t meg egy öngyújtót, majd Istvánra nézett: – Már, ha meg tetszik engedni nekünk. Hisz ön most itt az élet és halál ura – szavait általános derültség fogadta.
– Azt ajánlom, ne gúnyolódjanak! – dobbantott István, a hirtelen mozdulattól úgy harangozott övén a gázpisztoly, mint egy élettelen végtag. – Maguk könnyen beszélnek, dolgoznak, van hova hazamenniük! A magamfajtákkal ki törődik? Hónapok óta aluljárókban alszom, kukából eszem, sehol nem kapok munkát!
– István, hiszen tudja jól, mi azért vagyunk, hogy segítsünk magának – váltott lágyabb hangszínre Katinka. – De önnek is muszáj tennie érte, nem várhatja, hogy mindent mások intézzenek el ön helyett! Mi csak az utat mutatjuk, magának kell végigmennie rajta. No, meg ami azt illeti – fújta ki a füstöt –, az ilyen komédiázás sem segít sokat a sorsán.
– Egy kávé is jólesne… – jegyezte meg Márta, miközben az öngyújtóval bajlódott. – Odamehetek az automatához? – nézett engedélykérően a férfira. – Esetleg ön nem inna valamit?
– Kólájuk van? – nyelt nagyot István.
– Attól tartok, ez csak kávét ad – felelte Márta, miközben bedobálta az érméket.
Marika is csatlakozott végre, és szemével jelezve a többieknek, hogy intézkedett. Közvetlen telefonszámuk volt az illetékes őrshöz. A segítség tíz percen belül meg is érkezett.
– Jó estét kívánok! Személyi bejelentésre jöttünk, terrorcselekmény… – a rendőr Istvánra pillantott – tervezett foganatosítása ügyében. Maga a túszejtő?
– Én vagyok. A keresztapámmal akarok beszélni. Ki szeretnék vele békülni, mielőtt meghalok.
– Neve?
– Koltai János, de én csak Janó bának hívom.
– A maga nevét kérdeztem.
– Ja, az enyém. Radványi István László.
– Na, maga velünk jön – kattant hamar a bilincs István csuklóján, majd elvezették a lefegyverzett terroristát, aki szomorúan, ellenállást nem tanúsítva távozott a helyszínről.
A rögtönzött gyűlés hamar feloszlott. Először Gizike kapta fel sietve a kabátját, hogy odaérjen zárásig az oviba. Erzsi pakolás közben dobott egy üzenetet az aktuális udvarlójának, hogy kicsit késni fog a moziból, Józsi, az igazgató pedig segített a rendőröknek az adminisztrációban, mielőtt kocsiba pattant. Néhány hét elteltével csaknem feledésbe merült az ifjú túszejtő akciója, csak Mónos Katinka sóhajtozott a fejét csóválva, valahányszor a Radványi-mappa a szeme elé került az adatbázisban. Ezek a mai fiatalok…
(Fotó: Jeremy Yap, kép forrása: Unsplash).