Tíz perc volt hátra a tervezett indulásig, amikor Laci a Wizzair repülőgép belsejébe lépett. A kora reggeli tavaszi napfény aranybevonatot festett az egérszürke, kopott üléshuzatokra. Laci segített egy fiatal, kerek arcú lánynak betenni a bőröndjét a felső tárolóba. Váltottak pár szót, aztán megkereste a saját ülését a gép közepe táján. Ellenőrizte a számot a mobil applikációban. 17 B. Középső ülés. Nem volt oda a repülésért. Utálta a korán kelést, a várakozást, a tömeget és a középső ülést. A felszállás befejeződött, a 17 A és a 17 C ülések üresen maradtak. Elmosolyodott és kifújta a levegőt.
Ekkor hallotta meg a szóváltást a háta mögött. Odalesett, és látta, a légikísérők épp egy nőt próbálnak meggyőzni arról, hogy minél hamarabb foglalja el a helyét. A nő kiabált, hogy ő direkt a WC mellé vett jegyet, nem fog máshová ülni. Végül a légikísérők győztek. A nő táskáját berakták a felső poggyásztartóba és leültették Laci mellé, aki arcát a kezébe temette, és halkan sóhajtva káromkodott. Az utasteret perui lime parfümillat lepte el. A volt felesége ült mellette.
– Laci, te vagy az?! – Klára szeme elkerekedett, arcára kiült a csodálkozás.
– Szia, Klára!
– Mi van veled? Ezer éve nem láttalak! – Klára idegesen igazgatta a bársonykék szoknyáját. A volt felesége még negyvenhez közel is csinos volt, bár kissé meghízott a válás óta. Arcbőre pirospozsgás, sima, csak a szeme tűnt fáradtnak.
– Nem volt az tíz évnél több – mosolygott rá szelíden.
Közben a repülőgép lassan hátratolatott, aztán elindult a kifutó felé. Ahogy erősödött a búgás, a gép remegni kezdett.
– Mennyi időre utazol Barcelonába? – kérdezte Klára, miközben a haját igazgatta.
– Csak a hétvégére.
– Egy kis pihenés? Persze, te profin tudsz spanyolul, ugye?
– Igen. Odavagyok a spanyol nyelvért. Még most is tanítok a gimnáziumban, mellette fordítok, és már vannak saját írásaim is. Főként novellák, de most gondolkodom egy regényen, ahhoz akarok anyagot gyűjteni. És te mit fogsz csinálni? – zavarában izzadó homlokát törölgette és megvakarta a szakállát.
– Egy orvosi konferenciára megyek.
– Kérem, kapcsolják be az öveiket és eresszék le a karfákat, köszönöm! – intézkedett egy tömzsi lábú Wizzair utaskísérő a pink kosztümjében.
– Szóval elvégezted az orvosit? Gratulálok! Tényleg örülök neked! – Laci kihúzta magát az ülésen,
és óvatosan Klára felé hajolt.
– Köszönöm. Aranyos vagy.
Laci kipillantott az ablakon a végtelen kék égre, és egy kicsit elpirult.
– Akkor most te vagy a háziorvos a faluban? Az nagyon tiszteletre méltó.
– Sebész főorvos vagyok Németországban. Miután elváltuk, befejeztem az egyetemet, aztán a sebészetre szakosodtam. Diplomával a kezemben nem volt kérdés, hogy Németországot választom. Az évfolyamból szinte mindenki külföldre ment. Végül Wuppertalban kötöttem ki.
Laci bambán nézett maga elé, közben a kapitány köszöntötte az utasokat, és a stewardess-ek elkezdték a biztonsági bemutatót.
– Hát ez hihetetlen! Gondolom, férjhez mentél, van egy rakás gyereketek, vagy nem? – Laci zavartan vezette végig tekintetét utastársain.
– Képzeld, nem. Gyerekek mellett nem tudtam volna az egyetemet végigcsinálni.
– Ezek szerint szingli vagy?
A hangszóróból egy recsegő hang tájékoztatta az utasokat, hogy az út előreláthatólag két és fél órás lesz. Barcelona felett felhőtlen az ég.
– Á, dehogy! Van egy élettársam, Jürgen. Még nálad is fiatalabb, 91-es. Még gyerek – nevetett Klára.
– Akkor több mint tíz év van köztetek.
– Ki számolja?! – Klára szája sarkában megjelent egy huncut mosoly.
A gép ráfordult a felszállópályára, az utastér heves rázkódásba kezdett, aztán csak a motor zúgását lehetett hallani. A Boeing 737-es meredeken emelkedett az ég felé. Klára sóhajtott egy nagyot.
– Veled mi van? Gondolom, neked sincs gyereked, hiszen annyira ellenezted!
– Fiatal voltam, és meggondolatlan. Még élni akartam. Szerettem volna tőled gyereket, csak időre volt szükségem.
– Én mindent megadtam neked, boldogok lehettünk volna. Akkor miért nem jött össze nekünk?
Amikor a repülőgép befejezte az emelkedést és a panelen kialudt a biztonsági öv jelzés, egy ötéves, fekete hajú kisfiú szalad végig a folyosón. Klára mellett megállt, rámosolygott Lacira, aztán integetett nekik, és továbbszaladt.
– Sajnálom, hogy így alakult. Tudom, jó apa lettél volna. Szóval neked van családod?
– Nincs. Volt egy hosszabb kapcsolatom. Rajta voltunk a gyerekprojekten, de valahogy nem jött össze. Mindent megpróbáltunk. Aztán szétmentünk.
– Ne haragudj, de ki kell mennem a WC-re!
Klára felállt, táskáját az ülésére tette, és a gép végébe sietett. Laci belepillantott a félig nyitott retikülbe és meglátta Klára repülőjegyét. A WC felé lesett, majd kivette, hogy közelebbről is szemügyre vegye. 17 C volt ráírva. Mellette volt Klára útlevele és egy fényképes igazolvány: Molcsányi Klára, főnővér, Szent István kórház. Lassan visszaejtette az igazolványt. Összerándult a gyomra és kellemetlen érzés fogta el. Nem érzett ehhez foghatót, mióta szakított Klárával. Fojtogató bizonytalanság, aggodalom, gondoskodni akarás.
– Hol is tartottunk? – Klára visszahuppant az ülésbe.
– A gyerekeknél.
– Szerinted lenne még esélyünk? Lehet sorsszerű, hogy találkoztunk?
Egy barna hajú lány lépett az üléssor mellé
– Mackó! Akkor van szabad hely? Azt mondtad, hogy szólsz, ha van szabad hely melletted – ragyogott az arca, miközben Lacira nézett.
– Az egyik tanítványom, úgy értem, volt tanítványom – hebegte.
A lány beült az ablak melletti ülésre, fejét Laci vállára hajtotta és kinézett az ablakon. A vakítóan fehér felhők egy végeláthatatlan paplannak tűntek.
Klára lebiggyesztett ajkakkal elővett egy könyvet, és a folyosó felé fordulva olvasást színlelt. Laci próbált kényelmesebb pózt felvenni, aztán behunyta a szemét. A recsegő hangszóró a németországi sztrájk miatti késéről tájékoztatta az utasokat.
(Fotó:John McArthur, kép forrása: Unsplash)