B.E.V.-nek
Dittivel kb. egy éve döntöttek úgy, hogy belevágnak egy nagy projektbe. Több mint fél évig spóroltak, nem utaztak sehova, majd három hónappal ezelőtt megvették a KÖD-öt. Ki kellett üríteniük egy szobát, szerelők jöttek, mentek, két teljes napig tartott az installálás. Azóta minden hónapban felváltva használták. Egy hétvége Dittié volt, egy az övé. Az első három alkalom őrületesen izgalmasnak bizonyult.
Sanyi a megfelelő kód beütése után belépett a KÖD feliratú ajtón. Rutinosan előkapta mobilját, és a zseblámpa alkalmazás fényével végigpásztázta az üres szoba parkettázott padlóját. Megtalálta a keresett neon kört, majd izgatott várakozással belesétált.
Hirtelen sötétség vette körül, megfordult vele a világ. Amikor elmúlt a szédülése, kinyitotta szemét. Egy tágas szoba közepén találta magát. Lassan körbenézett. Furcsa, nehezen értelmezhető érzés kerítette hatalmába. Minden olyan ismerős volt, de mégis idegen. Dehát – meredt a sarokban álló fotelra – az ott apáé! Egykori házuk nappalijában állt. Itt nőtt fel. Lelki szemei előtt látta, ahogy apja a fotelben ül és a Nemzeti Sportot olvassa. Belesajdult a szíve. Rádöbbent, hogy mennyire hiányzik neki, mióta meghalt. Tekintete továbbsiklott, majd megállt az állólámpánál. Na, neee! Élesen bevillant az első munkahelye a HR osztályon, ahol friss diplomásként kezdett dolgozni. Nagy szervezet volt, több ezer alkalmazottal, és egy hatalmas székházzal, páternoszterrel. És amikor bemutatták az Igazgatónak! Nagyhatalmú vezető volt, és ezt érzékeltette is. Hogy is hívták? Ja, megvan, Flóriánnak. Na, azt nem felejti el! Párnázott ajtó, gigantikus asztal, bőrfotelek, és az állólámpa. Kovácsoltvasból. De hogy kerül ez ide?
Rájött, hogy mióta beérkezett a szobába, meg sem mozdult. Tett balra egy tétova lépést. Pillantása megakadt egy festményen, a szemközti falon. Mintha arcul ütötték volna. Hiszen ez itt lóg, vagyis hát ott lóg a hálószobájukban! Még ő vette a feleségének az első házassági évfordulójukra, akkor még elérhető áron. Egy Bak Judit kép. Sok piros és barna. Nonfiguratív. Mi van itt? Egyre izgatottabban fordult körbe. A komód. Nagymamáé. És rajta a bekeretezett fénykép? Istenem, hát a lányok. Mirike hatéves volt, Kati négy. Kinézett az ablakon. Ez nem lehet igaz! A balatoni nyaralójuk kertjét látta a hatalmas eperfával, az ágak között Badacsony sejlett fel. Fordult tovább bal kéz felé – a sarokban a kék színű gyerekkori bútora állt, még abból az időből, amikor általánosba járt, rajta Nena poszter. Valami viszont egyre jobban zavarta. Az ajtó! Pontosabban: az ajtó hiánya. Eddig meg volt győződve arról, hogy ott van a háta mögött. Hiszen ott kellene lennie. Felgyorsult a légzése, kezdett kétségbeesni. Eszébe jutott a személyi edzője, aki azt mondta, hogy azért szédül meg néha, mert hiperventillál; a száján kapkodja a levegőt. Orrlégzés, te hülye! Nyugodj meg!
Már egy teljes kört leírt maga körül. Kapaszkodót keresett, biztos pontra vágyott. Az apja foteljét kereste. Megállt benne az ütő. Már nem volt a sarokban. Az állólámpa? Nem kár érte, úgyis ronda volt. Reménykedve nézett Bak Judit felé, de a kép sem lógott már a falon. Az ablakhoz akart menni, hogy kinyissa, szívjon egy kis friss levegőt, mert érezte, hogy valami szorítja a mellkasát, de annak is nyoma veszett! Mi a fasz van? Zaklatottan túrt bele a hajába. Mirike, Katika? Páni félelem mardosta a szívét. A gyerekeit ne! Nem akarja elveszíteni az emlékeit! Ahogy körbenézett, sorban tűntek el a tárgyak, mígnem teljesen üres lett a szoba. Szürke betonpadló, szürke falak. A parketta is eltűnt. Hirtelen megbotlott valamiben. Egy szék állt közvetlenül a háta mögött! Hál Istennek! – könnyebbült meg, és belerogyott. A szék kényelmetlenül keménynek bizonyult. Két éles kattanást hallott az egyébként teljes csendben, és valami furcsát érzett a lábszáránálnál. Lenézett. Két bilincs szorította oda a bokáját a szék lábához, amit erős csavarok rögzítettek a betonba. A kurva élet! A kurva élet! Kiverte a hideg veríték. Nem ezért fizettem, bazdmeg! Most már kiabált: Valaki! Valaki! Segítség! Hiába próbálta, meg sem tudta mozdítani a lábát. Babrált a bilincsekkel, de fogalma sem volt, hogyan tudná kinyitni őket. Na jó! Na jó! Nyugodj meg! – mantrázta magának. Ez nem a valóság! Valami elromlott, vagy meghekkelték. A szolgáltató biztos tud róla! Majd megoldják. Akkor most leülök ide és várok!
Számolta magában a másodperceket. Aztán egy idő után feladta. Órák telhettek el. Csend volt. A csupasz dróton lógó villanykörtéből sápadt fény áradt. Egyszer csak az egyik sarokból, mintha füstgépből fújnák – akár a Budapest Parkos koncerteken – köd hömpölygött elő. De nem terült szét, egyhelyben gomolygott, végül formát öltött, és megjelent belőle egy alak. Átlagos testalkatú, szürke öltönyös, fekete cipős, sötétbarna hajú férfi volt, napszemüvegben, pár napos borostával. Pár lépésnyire megállt előtte.
– Most mi van? Ki maga? – kérdezte Sanyi. Nem történt semmi. Az idegen csak állt mozdulatlanul. – Engedjen el! Jó? Akkor nem lesz semmi baj! Nem jelentem fel magukat. Oké? – Sanyi várt. Semmi. – Most mi van? Mi a faszt akarnak? Mit akarnak tőlem? Ez törvénytelen! Engem nem lehet csak úgy megbilincselni! Kivárt egy kicsit. – Bazd meg! Legalább szólalj már meg!
Az idegen szótlanul megkerülte Sanyit, majd a falon átsétálva elhagyta a szobát. Sanyi kifacsart testtartással, elhűlve követte az eseményeket.
Lehet, hogy velem van baj? Megőrültem? Valami idegrendszeri dolog? Vagy agyhártyagyulladás? Dehát nem is vagyok beállva! Kutatott az emlékezetében, de ilyesmit soha nem élt át, még ehhez hasonlót sem, pedig azért a haverokkal voltak már néhány trippen Amszterdamban.
Megőrjítette a csend, észre sem vette, hogy már magában beszél. Újabb órák telhettek el, mert egyre éhesebb lett. Ráadásul – és ez még kínzóbb volt –, pisálnia is kellett. A reggeli kávé megtette a hatását. Pedig milyen jól kezdődött a nap! Elköszönt Dittitől, és izgatottan indult hódító útjára a következmények nélküli, virtuális világba. De erre, bassza meg, nem számított!
– Valaki! Valaki! A kurva életbe már! – Aztán csak artikulálatlanul üvöltött percekig, minden frusztrációját, keserűségét, dühét beleadva. De nem történt semmi.
Gondolkodj! Próbált lehiggadni. Mélyeket lélegzett, és az orrán keresztül, lassan fújta ki a levegőt. Valahogy ki kell jutnod! Neked kell megoldani, nem várhatsz segítségre! Végül is, mi lehet a legrosszabb? Hogy itt ülsz 48 órán keresztül. Abba azért még nem halt bele senki. Bassza meg, de kell pisálnom! Annyit biztosan nem bírok ki! – Tudjátok mit? Kapjátok be! v kiabálta most már. Felállt, lehúzta a sliccét, és a csupasz betonra hugyozott.
Kisvártatva újra gomolyogni kezdett a köd, és ismét megjelent a férfi. Ezúttal nem volt rajta zakó, csak egy fehér ing. Egyik kezében egy tányért tartott, kenyér volt rajta, meg sajt és szőlő, a másikban pedig egy pohár vörösbort. Sanyinak feltűnt, hogy az oldala véres, mintha megsebezték volna. Az idegen szótlanul közelebb ment hozzá, majd megállt egy méteres távolságban, és odanyújtotta a tányért és a poharat.
Sanyi habozott. Ragaszkodott ahhoz, hogy ez csak valamiféle hallucináció lehet, vagy 3D-s hologram, de az biztos, hogy nem valóság! A ködből jön! Átmegy a falon! Akkor a kaja sem valós, minek egyen, úgysem szünteti meg az éhségét. Mert ahhoz azért ragaszkodott, hogy ő legalább tényleg létezik.
Másrészt, mit kockáztat? Lassan, óvatosan kinyújtotta kezét, mintha áramütéstől tartana. Megfogta a tányért. Igazinak tűnt, mint ahogy a kenyér, a sajt és a szőlő is. A bornál jött a nagy fless. Ez egy 2017-es Orsolya Merlot. A kedvence, otthon is van pár palackkal a borhűtőben.
– Te miért vérzel? – kérdezte szelíd hangon, falatozás közben. Az idegen nem válaszolt. – De most tényleg, mit akarsz tőlem? Pénzt? Vagy ígérjek meg valamit? Ez most egy ilyen kitalálósdi? Ki kell mondanom valami szót? – várt egy picit. – Oké, értem. Akkor ezek a szabályok. Te nem beszélsz. De hallasz! Meghallottad, hogy éhes vagyok. Bár ezt nem is mondtam ki hangosan, vagy lehet, hogy mégis? Na, mindegy. De csak van valamilyen kommunikáció! És, biztos, hogy akarsz valamit. Mert semmi sem történik ok nélkül. És akkor nekem ezek szerint erre kellene rájönnöm!
Ekkor az idegen megfordult, és a falon keresztül angolosan távozott. Sanyinak kezében maradt az üres tányér és pohár. Most figyelt fel arra, hogy a pohár nem üvegből, hanem műanyagból készült, bár az illúzió majdnem tökéletes volt. Mint a művirágoknál, amiket az embernek meg kell szagolnia, hogy eldönthesse, igaziak-e. De az éhsége legalább megszűnt.
Nem tudta, hogyan tovább. Mentálisan elfáradt, el is szundíthatott, mert arra ébredt, hogy lelógott oldalra a székről, és csak azért nem esett le, mert oda volt bilincselve a lába a székhez. Bár jóllakott, mégis üresnek és kiszolgáltatottnak érezte magát, de félni nem félt. Ha ártani akarnának neki, már megtették volna. Ilyen lehet, amikor valakit ágyhoz köt egy súlyos betegség – merengett –, csak ott van segítség.
Az időérzéke teljesen megszűnt. Majd megőrjítette, hogy a tökéletes csendben, nem hall mást, csak a lélegzetét, a szívverését, a belei működését, a foga koccanását… Lassan már nem várt, és nem is remélt semmit. Az idegen pedig nem jelentkezett.
Miért? Miért vele történik ez? Miért nem valaki mással? A válaszokat ugyan nem ismerte, de egyre gyötrőbb gondolatként fészkelte be magát az elméjébe, hogy megérdemelte. Eszébe jutott, amikor alsó tagozatban hazudott, hogy megússza a büntetést, amit aztán szegény Jancsi szívott meg. Ő kapta helyette a körmösöket az öreg Csemeztől. Meg amikor a gimiben ellopott egy kosárlabdát, amikor a Trefort ellen játszottak. Dehát ezek gyerekcsínyek! – nyugtatgatta magát. Egyetemistaként durván kihasználta a lányokat. Mindegyiknek azt mondta, amit azok hallani szerettek volna, de csak addig voltak érdekesek, amíg meg nem dugta őket. Na jó, az első munkahelyén direkt kirúgatta a kollégáját, mert féltékeny volt rá és azt akarta, hogy őt léptessék elő. Ez tényleg nem volt szép dolog. De Dittit legalább nem csalta meg. Jó, persze, ez definíciós kérdés, hogy mi is számít annak. Itt, a KÖD-ben ez közös megegyezéssel történik. Nem tekintették a valóság részének. Bár azt azért Dittinek sem mondta el, hogy hányszor gondolt Ginára, a stewardess-re, miközben a hálószobájukban szerelmeskedtek. De legalább jó apa. Nagyon szereti Mirit és Katit. És igen, bánja már, hogy az elmúlt években olyan sokat dolgozott. Soha nem ért rá, hogy elmenjen Miri zongorakoncertjeire vagy Kati jazz-balett fellépéseire. Igaz, hogy ezek csak ilyen zeneiskolás, meg városi fellépések voltak, egyikükből sem lesz művész, és egyébként is, akkor váltott munkahelyet. Meg a tanácsadó cégnél nagyon beindult a business, állítólag belőle lett legrövidebb időn belül partner. HR Analytics, meg Data driven HR, ezek voltak a húzó szavak, és valóban, ahhoz, hogy azt a nagy tendert megnyerje, tényleg el kellett vinni az ügyfelet Miamiba, meg fizetni a luxus kurváit. De hát mindenki ezt csinálja! Aztán elszégyellte magát. Eszébe jutott, amikor megütötte Dittit. Jó, persze, részeg volt, italoztak a fiúkkal, és amikor Ditti ezt szóvá tette, úgy érezte, hogy provokálja. Ezt tényleg nagyon megbánta. Ott helyben, elázva és sírva kért bocsánatot, de a szégyen most is mardosta. És, ha már ilyen őszinteségi rohama volt, azt is beismerte, hogy soha életében nem szerette az anyósát. És szó szerint megkönnyebbült, amikor meghalt. Persze tökéletes szerepjátszó és képmutató volt a családi születésnapokon, karácsonykor, nyaraláskor. Mindig kedvesen, mosolyogva segített, és intelligensen beszélgetett teljesen érdektelen témákról. Már az egyetemen is jó volt a pókerben, kaszinókban szerzett pénzzel villogott a csajok előtt. Dittit is így nyűgözte le. Kezdetben azt hitte, ő is olyan lesz, mint a többi, de Ditti a szexualitásával és az érzékiségével magához láncolta. Valójában soha nem volt szerelmes belé.
Sanyi annyira el volt merülve saját magában, hogy már észre sem vette a gomolygó ködöt és a férfit, ahogy az sem tűnt fel neki, hogy a férfi kézfején friss sebek éktelenkedtek. Az idegen csendben szemlélte őt egy ideig, majd észrevétlenül kisétált az egyik falon.
Amikor letelt a 48 óra, a szoba megváltozott. Az zökkentette ki Sanyit a meditatív transz állapotából, hogy eltűnt alóla a szék a bilinccsel egyetemben, és a fenekére esett. Mint aki rossz álomból ébredt, lassan feltápászkodott. Ahogy lábra állt, tudatosodott benne, hogy egy parkettázott, csaknem üres szobában van. Észrevette a földön heverő mobilját. Odalépett, felvette, és akkor a szeme sarkából meglátta az ajtót. Miközben megkönnyebbülten elindult felé, úgy érezte, mint aki terhektől szabadult, és egyben meg is tisztult volna.
(Fotó: Victor, kép forrása: Pexels)