Meztelenül állok a fürdőszobában. A tenyeremmel kiszabadítom a tükröt a pára alól, elsőként a tizenkét centis vágás tűnik elő a hasamon. Szépen vágtak, gondolom, másodjára is sikerült ugyanott metszeniük. Szerencsés vagyok, a nőgyógyász is mindig megdicséri, milyen észrevétlen maradt a heg. Ahogy előrehajolok, előtűnik az az apró bucka a vágás fölött. Lehet, hogy csak én látom, de tudom, hogy ott van.
Még ott van.
Magamra kapom a köntöst, kifújom az orrom, felszaladok az emeletre, ébresztem a fiúkat. Gyorsan öltözöm, semmi faxni, rühellek minden cicomát ma reggel. Mintha inkvizítor elé mennék. Persze Tamás nem tud elkísérni. Megértem, fontos tárgyalása van. Mint mindig. Nem tudom, hogy egyszerűen csak fél, vagy tényleg úgy gondolja, ez az én dolgom. Hívj majd, mi volt, hallom a hangját, mielőtt elrohant ma reggel. Persze, persze, ez így normális, olyan női probléma. Az én testem. Az én… Mim is pontosan?
– Anya, indulnunk kell! – szól be a szobába Zsombi, az ajtófélfának támaszkodva.
Úristen, mekkora langaléta, nézem egy másodpercig. El sem hiszem, hogy ilyen gyorsan megnőtt. Mindjárt érettségizik, én meg… Mit szólna, ha tudná, hogy az anyja… terhes?
– Rögtön jövök! Nyisd a garázst, légyszi, pakoljatok be az autóba!
Zsombi elidőz az arcomon. Érzem, hogy kérdezne, aztán mégsem teszi. Hála az égnek. Nem tudnék hazudni neki. Hazudni…
Zsombi katolikus gimibe jár. Emlékszem, amikor tizedikben egy éjszakán át beszélgettünk vele arról, mit is jelent a hit, mit a vallás. Nem győztük meg arról, hogy azért nem mindent lehet egyértelműen elfogadni. Beszéltünk az abortuszról is. A pápa épp akkor oldozta fel az abortuszon átesett nőket halálos bűnük alól. Zsombi azt magyarázta, hogy az az anya, aki elveteti a gyerekét, gyilkos. Próbáltam elmondani neki, hogy ez nem ilyen egyszerű, példákat hoztam, hogy vannak helyzetek, amikor nem lehet másként dönteni. Mi van akkor, ha beteg a baba, vagy ha az anyuka élete van veszélyben? Vagy az anya erőszak áldozata? Hellyel-közzel megértette. De most mit mondhatnék? Hogy bocs, nem védett meg a spirál, és bocs, hát egy szétrepedt méhhel, negyvenkét évesen nem akarunk kockáztatni.
– Anya, gyere már! – kiált a kisebb a garázsból.
Kornél most kezdte a gimit, eszébe sem jutott katolikus iskolába menni, nem bolondult meg, hogy neki megmondják, mikor, hogy imádkozzon – érvelt nyolcadikban, és teljesen megértettem. Ő vadóc, szakadt farmeres, fülbevalós típus. Nem mellesleg, szerelmes. Már fél éve járnak Zsófival. Zsófi anyukája védőnő. Még csak az kéne, hogy Kornél elkotyogja Zsófinak! Nem, biztosan nem mondom el nekik. Talán egyszer.
– Mikor végzel ma, anya? – kérdi Kornél. – Haza tudnál hozni délután? Még randizunk Zsófival.
– Nem, ma szabin vagyok, dokihoz megyek, aztán hazajövök – zárom rövidre a dolgot.
Bekapcsolom a rádiót, igyekszem terelni a beszélgetést.
– De nem vagy beteg, ugye? – kérdezi Zsombor, és már látom az aggodalmat a szemében; nem hiába, mindig is jók voltak a csápjai, főleg, ha rólam volt szó.
– Nem, nem, csak egy rutinvizsgálat. Semmiség. Csak gondoltam, nem árt egy szabadnap, legalább főzök valami finomat, mire jöttök.
A suliig zenét hallgatunk, nem hiszem el, hogy épp a „Mama, indulnom kell” megy a rádióban. Megérdemlem. Egy szemét vagyok.
*
Ha valaki gondolkodik az abortuszon, elsőként fel kell keresnie a nőgyógyászát, aki megállapítja a terhességet, a terhesség korát, majd hazaküldi őt, hogy gondolkodjon még két hetet. Azzal sincs gond, ha spirál mellett lett terhes. Sajnos kiegyenesedett az egyik szára, ezért nem védett rendesen. De megszülhetjük a spirált a babával együtt, mondja az orvos, ahogy az ultrahangot vizslatja. Mármint, mi. Szüljük. Ő meg én. Én egyáltalán nem tervezem, hogy szülök, hebegem magam elé.
És ha ennek ellenére továbbra sem szeretné megtartani a terhességet, akkor újabb vizsgálat, ultrahang következik, hogy kiderüljön, időközben nem halt-e el magától a magzat, és ha még él, akkor az orvosi papírokkal együtt időpontot kell kérnie a Családvédelmi Szolgálatnál, és milyen jó neki, mert szabadon eldöntheti, hova megy, darálja emlékeimben a doki, miközben erőtlenül bólogatok, hogy vettem az infókat, csak hadd menjek már el innen a büdös francba.
Hát így.
Én már a második orvosi vizsgálaton is túlvagyok. Nem, nem gondoltam, bocsánat, gondoltuk meg magunkat a férjemmel. Én persze majd belehalok, de egyszerűen nem merjük bevállalni.
Idegesen ülök a Családvédelmi Szolgálat előterében, próbálom összeszedni a gondolataimat, mint értelmes, kétdiplomás nő.
Időpontot kértem, negyed órával előbb érkeztem. Feszül a mellem, a hasam, hányingerem van. Bassza meg. Bassza meg mindenki!
– És? Hol van a férje? – kérdezi a nagydarab, kicsit sem empatikus családvédő.
Nézek rá hülyén a csónakká ült fotelből, ő meg úgy tornyosul fölém az asztala mögül, hogy egy pillanatra nem is tudom, mit mondjak. Átfut rajtam, most komolyan azt gondolja, hogy a férjem nem is tudja? Hát persze! Mit is gondolna? Itt van ez a nő, tutira csalja a férjét, becsúszott a gyerek, mert félrekefélt, most meg itt nyavalyog. Kéne a segítség, mi?
– Hm? Hol van a férje? – ismétli meg újra a kérdést, én meg úgy érzem, rögtön sírva fakadok, de kicsikarom magamból a választ. – Nem tudott jönni. Dolgozik.
– Persze. De ugye, tud róla, hogy maga itt van?
– Hogy micsoda? – megrökönyödve kérdezek vissza. A nő rám se néz, valószínűleg futószalagon fogadja az abortuszra jelentkező nőket, és kurvára utálja, hogy ezt kell csinálnia.
Persze hogy utálja, ő erre biztosan nem volna képes, gondolom magamban a másodperc töredéke alatt. – Persze, hogy tud. Közösen döntöttünk így – válaszolom végül, közben folyamatosan arra gondolok, nincs erőm maradni és magyarázkodni egy idegennek
– Hm – hümmög, még mindig nem néz rám, az asztalát rendezgeti. Csak most tűnik fel, hogy még a nevemet sem ejti ki. – És? Mit tett azért, hogy ne essen teherbe? – végre rám pillant, bár, inkább ne tenné.
Püffedt arcán lefelé görbül az ajka, fél szemmel hunyorít, félrehúzza a száját, ahogy a válaszra vár.
Nem válaszolok. Egyszerűen nem vagyok képes rá. Azon gondolkodom, elolvasta-e az orvosi papírjaimat. Tudom, hogy nekem van szükségem segítségre. Tudom, hogy én vagyok a balfasz, aki spirál mellett is képes teherbe esni. Tudom, hogy én vagyok, aki ki akarja dobni, el akarja vetetni, ki akarja kapartatni, szemétre hányni, megölni azt a gyermeket, aki Isten ajándéka.
Bassza meg, ez így nem oké! Csak annyit tudok kicsikarni magamból, hogy Na, jó! Ez így nem fog menni – felkapom a táskám, és zokogva kirohanok az ajtón. Átviharzok a folyosón, alig látom, merre van a kijárat, a szaros üvegajtó szorul, ez is csak szívat. Utálom, hogy megtörtént, utálom, hogy egyedül kell végigcsinálnom ezt az egészet, utálom, hogy meg akarok szabadulni a gyerekemtől, a mi gyerekünktől, aki lehet, hogy egy csoda volna, egy szépséges kislány, vagy egy kisfiú, és nem is lenne semmi baj a szüléssel, és a terhesség is tök simán menne, és…
Az autóban térek magamhoz. A kormányra borulva zokogok, az sem érdekel, látja-e valaki. Kapkodom a levegőt, úgy érzem, megfulladok. Haza kell mennem. Dühösen indítok, jóval gyorsabban vezetek, mint kellene. Nem tudom, mi a következő lépés. Nem tudok gondolkodni. Azt kívánom, amit már többször az elmúlt hetekben: Bárcsak ne engem választott volna ez a kisbaba!
Útközben csörög a telefonom. A kijelzőre pillantok. A családvédelmis nő az, felismerem a számot. Egy percig vacillálok, aztán elfut a méreg, és felveszem. Bemutatkozom.
– Eszter! Most miért rohant el?
– Miért rohantam el?! Hát ön szerint miért?! – szinte ordítok a kihangosítóba, de nem érdekel. – Már ne haragudjon, de nem az volna a feladata, hogy segítsen?! Tudom, hogy alapvetően az a dolga, hogy lebeszélje a nőket az abortuszról, de maga meg sem próbálta megérteni a helyzetemet.
– De hát elrohant. Jöjjön vissza, legyen szívesen!
– Magához?! Biztos, hogy nem! Magának nem szabadna ott dolgoznia, tudja?!
– Értse meg, épp egy nagyon nehéz esetem volt maga előtt – magyarázza.
– Megértem, de Ön meg azt értse meg, hogy nekem ez a nagyon nehéz eset. És ebben egy cseppet sem segített. Még azt sem kérdezte meg, hogy hívnak. Tudja mit? Hagyjon engem békén!
– Ne haragudjon! Tényleg, elnézést kérek! Jöjjön vissza, és megbeszéljük.
Kissé lenyugszom. Nem tudom, hogy kire vagyok igazán dühös. A nőre vagy magamra. Vagy az egész kurva világra.
– Nem haragszom – mondom ki halkan. – De nem szeretnék visszamenni. Nem tudnék önnel beszélni. Keresek mást, ne haragudjon.
Leteszem a telefont.
*
A műtét napjáig alig alszom. Nappal eljátszom a gyerekek és a kollégák előtt, hogy minden oké, anyámnak csak annyit mondok, nőgyógyászati kisműtétre kell mennem. Hazudok neki is. Hazudok mindenkinek.
Tamással nem sokat beszélünk. Sokat dolgozik, igyekszik türelmes lenni velem, esténként összebújunk, de nem beszélünk. Nem engedem, hogy a hasamhoz érjen. Én sem érek hozzá. Haragszom Tamásra. Ha ő azt mondaná, vágjunk bele, talán vállalnám. Még akkor is, ha mindent kockáztatok. Kit érdekel, ha én belehalok? Ha felhozom, Tamás azonnal leszögezi, még egyszer nem szeretné átélni, amit Kornél születésekor. Ugye emlékszem?
Hogy a picsába ne emlékeznék? Sütöm le olyankor a szemem. Értsem meg, nem akar elveszíteni. Szeret. És nem akar kockáztatni.
Zokogva alszom el. Minden éjszaka.
*
Az első terhességem nehéz volt. Sok görccsel, szorongással, aggódással. Zsombor harmincöt hétre született, császárral. Akkor azt mondták, túl szűk a medencém, nem tágulok, nem fér át a baba a csontjaim között. Eszembe se jusson normál szülésre gondolni a másodiknál, ha egyáltalán akarok másodikat.
Akartam.
A második terhesség csodásan telt. Annyira vágytam rá, hogy minden jól menjen. Bizonyítani magamnak, mindenkinek, hogy a testem képes anyaként működni. Képes vagyok rendesen szülni. Sokáig csengett a fülemben a nagytekintélyű professzor nevetése, amikor ultrahangra küldtek hozzá: ő még olyat nem hallott, hogy valakinek szűk volna a medencéje. Az orvosom is biztatott, az első császár után sokan szülnek simán, ugorjunk neki, aztán meglátjuk. Az utolsó vizsgálatnál csak annyit kérek, hogy se a baba, se az én életem ne kerüljön veszélybe. Csak ennyit.
De valami elromlott.
Iszonyatos szülési fájásaim voltak, hét órát vajúdtam, miután elfolyt a magzatvizem. Kornél beszorult a szülőcsatornába, a könyökével szétrepesztette a méhemet. Aztán felpörögtek az események. Sürgősségi császár, én majdnem elvéreztem, és a baba lehet, hogy oxigénhiányt szenvedett, közölte az orvosom rögtön a szülés után. De szerencsére Kornéllal minden rendben volt, a csecsemős hozta a hírt, amíg próbálták a cafatokra szakadt méhemet összefoltozni. Én meg zokogtam.
A szülés után hónapokig be volt gyulladva a hasam, és bár annyi tejem volt, hogy három gyereknek elég lett volna, az antibiotikumok miatt nem szoptathattam. El kellett apasztanom a tejemet, hormont kaptam, amitől részlegesen lebénult a jobb felem. De csak részlegesen, nyugtattak, ha abbahagyom a gyógyszert, kitisztul majd a szervezetemből és rendbe jövök. És jegeljek. Jegeltem. Öt hónapon át. Két kisgyerekkel, egy folyton távollévő férjjel, halálos fáradtságban. Emlékszem, volt egy olyan pillanat, amikor úgy éreztem, meg fogok halni. Ott feküdtem a nappaliban a féléves, mosolygós kisbabám mellett, és úgy éreztem, nincs erőm a karomba venni. Pánikrohamok törtek rám, éjszaka nem tudtam aludni, azon aggódtam, hogy összeroppanok, és akkor ki lesz, aki felneveli az én két szépséges gyermekemet? Ki fogja őket szeretni, megölelni?
Kudarcot vallottam. A testem nem volt alkalmas a rendes szülésre. Több évig jártam pszichológushoz, mire képes voltam feldolgozni mindezt. És bár a szívem mélyén mindig három gyereket akartam, ezek után nem mertük vállalni a kockázatot.
És erre tessék, itt egy nem tervezett terhesség.
*
Odakint még sötét van. Novemberben későn kel a nap. Korog a gyomrom és émelygek. Éhgyomorra kellet jönnöm, már túlvagyok a betegfelvételen. Papírokkal a kezemben az osztályon várakozom. A hosszú széksoron senki sem ül, a legtávolabbi székre ülök, ott senki sem lát, és nem hallják, hogy sírok. Csak bámulok kifelé az ablakon.
Tamás hív, hogy vagyok? Nem tudom végigcsinálni, mondom. Gyűlölöm magam. Azt kérdem, mit szólna, ha most hazamennék? Ne csináljam, mondja, tudom, hogy nem lehet, megbeszéltük. Legyek erős, túl kell ezen lenni! Ne haragudjak, hogy nem tudott elkísérni.
Nem haragszom. Vagyis dehogynem. Kurvára haragszom. Nagyon fontos tárgyalása van Pesten. Azt mondom, nem gond. Haza tudok vezetni délután. Majd írok, ha felébredek, szipogom, és leteszem a telefont.
A kórházban kedvesek. Nem piszkál senki. Csak az zavar, hogy mindenhol babafotók díszítik a falakat, a nővérek rózsaszínű ruhát hordanak, az orvosi sapkák gyerekmintásak. Hát persze, normál esetben itt gyerekek jönnek világra.
Megkapom az ágyamat, hamarosan két másik abortuszra váró nő érkezik a szobába. Nem beszélünk. Háttal ülünk egymásnak. A papucsomat szépen egymás mellé állítom, figyelem, ahogy párhuzamosan simulnak egymáshoz. Rendezetten. Háttal fekszem az ajtónak, az orvosom bejön, most volt viziten, kérdi, minden rendben van-e. Hát persze, mondom, de szívesen üvölteném, hogy kibaszottul nem. Megsimogatja a térdemet, és azt mondja, minden rendben lesz, majd kiviharzik a szobából.
A műtős fiú kéri, hogy vegyem le a pizsamám és bújjak bele az apróvirágos kórháziba. Vegyem le a bugyimat is. Mintha kivégzésre mennék, nem merek ellenszegülni. Most tudom értékelni, hogy apám szófogadónak nevelt. A döntések kicsúsznak a kezeim közül, az idő elveszti jelentőségét, a szívem képtelen kezelni felgyorsult véremet. A műtőbe a saját lábamon sétálok be. Az ajtóig hatszázszor gondolok arra, hogy megállok, és visszafordulok, felveszem a ruhámat és hazamegyek. De mögöttem ott a műtősfiú. Nincs bátorságom már semmihez. Az orvosom ott vár, maszkot visel, ahogy a mellette álló anesztes és asszisztens is. Csússzak fel az ágyra, húzzam fel a hálóingem. Azt kérdezik, mi a nevem, megmondom, remeg a kezem, alig tudják a tűt beszúrni a vénámba. Azt mondják, aludjak, minden rendben lesz! Minden rendben lesz?, kérdezek vissza, pedig már tudom, sohasem lesz rendben semmi. Arra gondolok, van még esélyem, leszállhatok. Húznám a kezem, emelném a fejem, de már csak a maszkok elmosódó foltjait látom.
*
Álmomban egy gyufásdoboznyi fehér koporsót tartok a tenyeremben. Apám sírjához viszem, a virágok közé apró gödröt mélyesztek. Odatemetem. És megfogadom, hogy soha nem beszélek erről senkinek. Vigyázzon rá apám, amíg én nem érek oda.
Másodközlés; a novella eredeti megjelenési helye a Felhő Café Könyvek Abortusztörténetek című kötete.
(Fotó: Pixabay)