Részlet
Nem hittem, hogy lehet még rosszabb az otthoni helyzet a jól megszokott rossznál. Nem hittem, azt sem, hogy apám bárkit is képes szeretni önmagán túl. És most nem tudom, mi a szomorúbb; az, hogy úgy tűnik, félreismertem apámat, mert mégiscsak képes erre az érzésre, vagy az, hogy nem nekem ad belőle. Szeretője van. Anyu a barátnőjével konyakozik a konyhában, és kivételesen bent cigarettáznak a nyitott ablaknál. Apám szolgálatban van, elvileg, mert már nem vagyok biztos ezekben a dolgokban. Eddig legalább volt a munka meg a kocsma meg a hazajövetel, de mostanra ez a háromszög négyszögesedett. A negyedik az a valaki, akit úgy hívnak, szerető. Szóval anyuék füstölnek a konyhában, és gondosan becsukták az összes szobaajtót. Julcsi ki se jön az övéből, valakinek elvállalt egy szakdolgozat-gépelést és -szerkesztést, halálra aggódja magát, hogy nem lesz kész időben. Én viszont kilopakodom. Nem vesznek észre, az apámmal való élet megtanított hangtalanul járni; a csikorgó kilincset úgy kell lenyomni, hogy először csak lassan, de biztos kézzel rámarkolsz, aztán magad felé húzod az egész ajtót, csak ezek után szabad lefelé tolni a fogantyút. Amint a halk kattanást hallod, taszíthatod kifelé az ajtót, a kilincset pedig csak akkor engedheted el egy minden rezgést mellőző mozdulattal, amikor már kiléptél. Ha a besurranó tolvaj állásán túl bármelyik szakmában lehetne ezt kamatoztatni, engem azonnal felvennének. Az előszobánkban meg lehet úgy állni, hogy senki ne vegyen észre a konyhában tartózkodók közül. A lambériához simulok, de nem támaszkodom rá, mert akkor recsegne. Miközben anyuék párbeszédét hallgatom, magamat nézem a gardróbszekrény tükrös ajtajában. Összevont szemöldökkel meredek arra a mellben, csípőben kerekded, combos lányra, aki az előrekunkorodó, hajlakkozott frufruja alól szemrehányóan tekint vissza rám.
– Úgy néz ki, mint te – mondja anyu barátnője, Klári.
– Nem egészen. – Anyu hallhatóan kifújja a füstöt, megköszörüli a torkát, és látom lelki szemeim előtt, ahogy a zöld-fehér, pöttyös, öblös üveg hamutartóba pöcköli mutatóujjal a mentolos Szofi hamuját. – Úgy néz ki, mint én úgy öt-nyolc évvel ezelőtt.
– Na, ne mondd már! – bosszankodik anyu ön-leértékelésén Klári néni. – Ugyanaz a festett vörösesbarna haj, ugyanaz a rövid, bubis frizura, ugyanaz a magasság.
– Mindegy, érted, igazából nem is érdekel. Vigye, ahova akarja! – Anyu hangja itt fordul sírósba, pont itt, ahol érezhetően határozottra akart volna váltani.
– Nehogy azt hidd, hogy viszi! Ismerem az ilyet, lehúzza, kihasználja, de a szaros gatyáját nem fogja kimosni. Na, töltsél még!
Anyu szipog, Klári néni csendben iszik, gondolom, keresi a szavakat, amivel anyut megvigasztalhatná.
– Mindent tagad – folytatja anyám. – Azt hittem, megöl, amikor rákérdeztem az éjjel. Azt mondta, bolondok házában lenne a helyem, hogy ilyeneket találok ki. Látták őket, az Isten szerelmére, az egész város tud róla. Állandóan ott koslat a nő munkahelyénél, viszi utána a cekkert, mint egy kutya. Persze, mikor ezt felhoztam, úgy üvöltött, mint egy sarokba szorított állat, és ahogy szokta, kiugrott az ágyból, felrángatta azt az ócska tréninggatyáját, és már itt se volt. Megint ő volt az áldozat, mert miattam kellett a restibe mennie, miattam kellett innia.
– Ezek mind egyformák. A Gerő még akkor is tagadott, amikor a nő hívogatta, és én vettem fel. Eljátszotta, hogy fel kéne jelenteni a telefonbetyárt, azt mondta majd ő intézkedik. – Klári néni kínosan felnevet, aztán hirtelen elhalkul. – Rohadt kurvapecér az összes.
– Ez maga a pokol – zokogja anyu. – Klári, ez vagy engem öl meg, vagy Isten az atyám, én végzek vele, mert én ezt már nem bírom.
Érzem, hogy ezt az egészet nem kellene hallanom, de oda vagyok fagyva a tükör elé, és egyre hidegebb leszek anyu szavaitól. Elképzelem, hogy a külföldi rokonoktól örökölt drága és vastag torontáli szőnyegbe csavarjuk apám holttestét… Sajnos a harmadikról sehogy sem tudnánk a nyolcvan kilóját levonszolni. Akárhogy is, anyut nem bánthatja, azt én nem engedem, döntöm el, mielőtt ugyanolyan némán, ahogy kifelé jöttem, visszaosonok a szobámba.
***
A tavaszi szünet harmadik napja van, a húsvétot, és a locsolásért kapott festett tojásokkal négykézláb lépcsőházat mászó apámat mostanra kitöröltem az emlékezetemből, de legalábbis nem gondolok rá. Móni jön hozzám vonattal, ki kell mennem érte az állomásra. Apám ma dolgozik, így szabad vagyok, mint a madár. Mónival haza is mehetünk, meg csavaroghatunk is egy csomót. Felmegyünk a Lackner-kilátóhoz, eszünk fagylaltot a Szabó cukiban, megmutatok neki mindent Sároson. Sárga volánbusz visz ki az állomásra, épp a vasútállomás bejárata előtt kell leszállni róla. Süt a nap, kellemes tizenhét fok van délelőtt tizenegykor, nem kell sem megáznunk, sem fagyoskodnunk, ha csavargásra adjuk a fejünket. Felszaladok a fotocellás ajtóhoz a tizenhárom lépcsőfokon, szokatlan jókedv bizserget. A mozdulataim könnyűek, mintha megvékonyodtam és átváltoztam volna. Meg is nézem magam a vasútállomás üvegajtajában, hátha más vagyok, hátha szebb lettem. Sajnos csak ugyanolyan én néz vissza nagy szemekkel az üvegajtó felületéről. Nem lettem szebb. Nem hagyom magam elszontyolodni, dacosan hátradobom hosszú barna hajam a vállam mögé, és élvezettel konstatálom, hogy akár egy samponreklámban, minden lépésnél nekiütődik az osztrák csomagból zsákmányolt farmerdzsekim hátának. Az új tavaszi cipőm sötétzöldre festett szarvasbőr-utánzat, mióta megnyílt a Reno, sokkal csinosabb darabokat lehet beszerezni alacsony áron. Sokat lebzselünk a furcsa műanyagszagban Annamarival, nagy a választék, és végre elérhető zsebpénzből is.
A peronon mindig nagy a huzat, de pont besüt a nap az állomástető traverzei között, napozok, még hat perc van Móni vonatának érkezéséig. Nyílik mögöttem az automata ajtó. Reflexből hátranézek, és gyorsan vissza. Apám farmerban és ingben viharzik ki, elnéz mellettem, majd el is megy jobbra. Kezében tömött nejlonzacskó, fel-alá járkál. A szívdobogásom kontrollálhatatlan, lenézek, hogy kívülről látszik-e az ijesztően felgyorsult és intenzív dörömbölés. Semmi. A fekete garbó meg sem rezdül a dzseki alatt, hangosan kifújom a levegőt, de a szívverésem nem csillapodik. Mit keres itt? A munkahelyén kellene lennie. Miért van itt? Remegő lábakkal hátrálok egy újságot olvasó idősebb férfi takarásába, de közben le sem veszem a szemem apámról. Senkiről sem vesz tudomást, a mellkasát dülleszti a sínek felé. Ugyanazt a vonatot várja, a szombathelyit, mint én. A vonat jön. Apám gyorsabb tempóban fel-alázik. A vonatnak ez a végállomása, az egyetlen megoldás az lehet, hogy vár valakit. Biztos munkaügy, biztosan a tűzoltóságra kell kísérnie egy hivatalos személyt. Valami főmufti lehet, ha ő jött ki érte. Bénultan bámulom. A szerelvény megáll, nyílnak az ajtók. Teljesen elfelejtkeztem Móniról. Apám mosolyog, te jó Isten, mintha valami borzalmas sci-fiben lennék, sosem láttam még ilyet, látszanak a szabályos fogai, kedvesnek tűnik az arca. Egy mahagónivörös, rövid hajú nő lép hozzá, ballonkabátját szétfújja a szél, kicsit hasas, de egyébként csinos, bokacsizmája kopog a térköveken. Apám átöleli, így most a nő derekánál himbálózik a csuklójára húzott, tömött nejlontáska. Csókolóznak. A szívem felkúszott a torkomba, ki akarom hányni, dobogjon rajtam kívül, nem bírom elviselni. Fojtogat. Apám nem ölel, nem csókol SENKIT! Ezt a nőt szereti, apám szeret, apám tud ilyet… Nem lehet, ez hazugság kell, hogy legyen, apám csak részegen törleszkedik anyám fenekéhez, egyik kezével megfogja a nyakát hátulról, mint mikor a párosodó kandúr a földön akarja tartani a nőstény macskát. Anyám meg ellöki, „Hagyjál, büdös vagy!”, ezt mondja, apám meg üvölt: „Nem fürdök!”, és ajtót csapkod. Ez a férfi itt, ez a szerelmes, ez nem az apám, vagy mindeddig hazudott, vagy most hazudik. Hazug! Rohadt hazug állat! Be kellene lökni a sínek közé, vagy menjen el ezzel a kövér rusnya nővel, soha többet ne jöjjön haza, nekünk úgysem kell…
– Szia!
Móni előttem áll, jobbról-balról megpuszil.
– Szia! Jól utaztál? Tök jó idő van, mehetünk, ahova csak akarsz. Gyere, slisszanjunk el erre. – A mondatok úgy zakatolnak ki belőlem, ahogy pár pillanattal ezelőtt befutott a gyors. Nem érzek, de mosolygok, nem gondolok, de beszélek. Móni semmit nem vesz észre, tökéletesen titkolom, hogy az imént még ölni akartam.
***
Észrevétlenül kúszik a tavasz a nyár előszobájába. Este hétkor még épp csak piroslik az ég alja. Ülök az erkélyen, pislogás nélkül meredek a tűzfalra. Ha akarnék, elláthatnék mellette ki, egészen az Alpok aljáig, tiszta a levegő, akár Ausztria havas hegycsúcsaiból is megcsodálhatnám a legközelebbit. De nem akarom. Jó nekem a tűzfal is. Anyu is ezt szokta nézni, amikor rágyújt, itt ül ezen a stokedlin. A muskátlik hűlt helye mellett van a hamutartó. Még nem ültette el az idei virágokat. Egymásba tornyozva állnak a sötétbarna műanyag ládák. Lenyomom a hamutartó rugós tetejét, pörög a hamuzótálca, surrogó hangot ad. Búgócsiga felnőtteknek, gondolom, és láthatatlanul nevetek rajta. A koszos sárga falat átszínezi a lemenő nap, olyan, mint a karácsonyi narancs, amibe szegfűszeget szoktunk tűzködni szép sormintában. Kinyújtom a kezem a falhoz, nézem, az is átváltozik-e. „Változni egyszerű nekem, de te nem tudsz, én olyan leszek, amilyennek akarsz, te mégis elfutsz.” Ezt a négy, általam költött sort mormolom, hogy ne felejtsem el majd leírni a füzetembe, aztán fázni kezdek, és eszembe jut, talán anyu keresni fog a vacsora miatt, be kellene mennem. Julcsi szobáján megyek keresztül, a levegőben hagymás, pirospaprikás rántotta illata, ez apám kedvence. Hallom a zuhanyfej víz-szórását is, ezek szerint itthon van. A fürdőszoba ajtaja zárva, de a felső harmad üvegezett részén át látszik, hogy ég bent a villany, a konyha felé akarok iszkolni, hátha anyu ott van, amikor fojtott veszekedés hangja üti meg a fülemet.
– Többen láttak – mondja anyu meglepően harciasan.
– Mit? Ki látott? A szeretőd? – Ezt apám kérdezi, hallatszik, hogy nagyon részeg. Összezavarodom. Kinek a szeretője? Nem értem. – A főorvos úr? – pontosítja maró gúnnyal, de ezzel végleg kuszává tesz számomra mindent.
– Te tiszta hülye vagy! – mondja anyu, aztán csend.
Körbemegyek, a nappalin, majd a gyerekszobán át, ahogy sejtem, a fürdőnek az arra nyíló ajtaját nyitva találom. Óvatosan belesek. Anyu a kádba hajol, mossa a haját, apám mellette áll, a kék csempét támasztja egy szál gatyában és fújtat.
– Te bolond vagy – mondja most anyunak. – Be kéne zárni! – Összecsippenti a szabad kezével a száját, megvetően néz anyura.
– Te vagy bolond – válaszol anyu. Sebesen dörzsöli a sampont a fejbőrébe, a zuhanyfejből spriccel a víz a kádba, a dugó bedugva, lassanként emelkedik a vízszint. – A Terikédről meg mindenki tud. Munkába se jársz be annyit, mint hazudod, mert hozzá mászkálsz. Csak lehúz. Nem veszed észre, hogy nem kellesz neki? Azt hiszed, egy ilyen piás kell neki?
Apám az állapotához képest nagyon fürgén mozdul, a bal keze anyu tarkóján van, és nyomja lefelé, míg el nem éri az arca a samponhabos vizet. Anyu „Ne!” kiáltása apró és erőtlen, majd buborékká változik a víz alatt. Arra riadok, hogy artikulátlanul kiabálok, és apám mellkasát püfölöm. Ártatlan pislogással néz rám, oldalra fordítom a fejem, a kezem megáll a szőrpamacsos teste előtt a levegőben, anyu a csíkos törölközővel dörgöli a fejét, sír.
– Rohadt állat, te rohadt állat – hüppögi.
– Mi van, Csupaszem? – kérdezi tőlem apám kedélyesen és az előszobába nyíló ajtóhoz tántorog.
Azt akarom mondani neki, hogy menjen el, menjen el örökre, mert baj lesz, nagy baj lesz, de nem mondom, semmit se mondok, ugyanúgy sírok, mint anyu, és az egész testemet rázó remegésen át hirtelen elönt a szégyen. Milyen szánalmasak vagyunk; ketten sem bírunk el ezzel a részeg, szőrös majommal.
Bankó-Erdősi Viktória: A hálátlan, Tarandus Kiadó, 2023
(Fotó: Tim Wildsmith, kép forrása: Unsplash)