Mikor fél ötkor felkelek, a madarak visszafojtott lélegzettel várják, hogy az iszákos szomszéd kiadja magából utolsó szidalmait. A füttyszó aztán úgy pattan vissza a szürke panelházak esőverte falairól, hogy az még a sokat szenvedett lakók ébredését is könnyebbé teszi. A konyhába lépve látom, hogy narancssárga overálom leeresztett ugrálóvárként virít a konyhaszékre hajítva. Miközben a porkávémat kevergetem, mélyeket szippantok a keserű illatfelhőből, majd munkába menet mentolos krémet dörzsölök az orrom alá. Szakács karrieremet derékba törte egy rossz mozdulat a húsvágó bárddal, ezt követően maradék hét ujjamat a városi szemétszállítás szolgálatába állítottam.
A héten lomtalanítás van a kerületben. A lecsupaszított főutcákon túl, ahogy az óvoda mögé érek, látom, hogy sok kacat hever még a járdákon. A foltos kanapé mögött turkálva a kezembe kerül egy játék kukásautó. Nagyot dobban a szívem, mikor meglátom az aljába vésett monogramot: B.N. Apámtól kaptam hasonlót valamikor négyéves koromban, pont, mielőtt elindult volna egy doboz gyufáért, hogy aztán soha többet ne lássam újra. A szemétszagban állva az az érzésem, valahol a szemközti házban lakhat. Besurranok a lépcsőházba, és meglátom a Balogh nevet az egyik rozsdás fémdobozon. Torkomban dobogó szívvel szedem a lépcsőket a második emeletig, ahol a függőfolyosó végén megtalálom a lakást. Az ajtón keresztül is érzem, hogy odabent évtizedes dohányzás súlya üli meg a levegőt. Nincs olyan emlékem, hogy apám nem égő cigivel a kezében nyúlt felém. Az arcát már nem tudom felidézni, de a fehér trikó és a cigi a mai napig éles. A kopogásomra senki nem válaszol, az ajtó viszont résnyire nyitva. Már az előszobában megcsap az agresszív szemétszag. Ilyen förtelmes, nyálkahártyáig hatoló bűzt nem sokszor éreztem eddig öt éves pályafutásom alatt. A fotelban alvó alak koszos trikója alól kibuggyan egy szőrös has. A rádióból halkan szól valami Máté Péter dal, a tv-ben felvételről megy egy ősrégi focimeccs.
– Te ki a franc vagy? – szólal meg a fotelból a trikó tulajdonosa. Kezébe nyomom a kukásautót, és elmondom neki, hogy szerintem ő az én huszonöt éve nem látott apám. Véreres szemmel végigmér, majd a kör alakú kisasztalról magához vesz egy rémesen olcsónak tűnő dobozos sört. Rágyújt a hamutartóban félig elnyomott cigarettára, majd a füstöt hosszasan kifújva végignéz rajtam.
– Aztán ezt mégis miből gondolod? – hallom a hangját a füstfüggöny túloldaláról. Életem történetén végigfutva mély kötődést kezdek érezni a velem szemben ülő férfi iránt. Az öreg nagy, kerek fejével szótlanul hallgat, miközben szájából főtt tojásra emlékeztető szag árad, láthatatlan csápjaival meg újabb sör után tapogatózik. Megkérem, hogy meséljen ő is magáról, de azt mondja, most fáradt, de ha holnap beugrok hozzá ugyanebben az időpontban néhány zsák szeméttel, majd mesél.
Másnaptól fülig érő mosollyal borítom bele a zöld szemeteseket a vasfogú szemétnyelőbe, és izgatottan várom a találkozást apámmal. Meghagyok egy-két zsákot a házához vezető úton, amiből ő ragadozó módjára eszi ki a félig megrágott kajamaradékot. A több évtizedes hiányt úgy próbálom semmissé tenni, mintha egy térdtől derékig érő lyukat fércelnék össze vékony cérnával. Többször kérdezem anyámról, aki bennem már főként a kórházban összement, hordágyon fekvő, fertőtlenítő szagú nő képében jelenik meg, gyermeki emlékeim erős falú ládába kerültek tudatom tengerének mélyére. – Rendes nő volt, szeretett téged. Na, add ide azt a másik zsákot is! – válaszolja.
Mikor beköszönt a tél, felmondom az albérletem, és beköltözöm apámhoz a kisszobába. A fizetésem nagy részét rá költöm, kicsinosítom a lakást, amit ő újabb szeméthalmokkal mocskol be, de én egy percig sem érzem emiatt rosszul magam. Aztán elindulnak a környékbeliek panaszai, melyek csendes éjszakákon lidércek módjára kúsznak be a dohos lakásba. Az egyik lakó meglátja, ahogy derékig a kukába hajolva szedem össze a szemetet és viszem fel apámnak. Másnap behívat a főnököm, és kérdőre von a viselkedésem miatt. Figyelmeztet, hogy a szemétnek egy helyre kell kerülni, a kukásautó feneketlen gyomrába. Próbálom tartani magam ehhez, de apám egyre követelőzőbb. Artikulálatlan hangon hörög, mikor üres kézzel állítok haza. Felborítja az asztalt, amiről a csonkig szívott csikkek vaskos testű lárvák módjára szóródnak szét a burgundi vörös szőnyegen. Apám már akkorára hízott, hogy a fotelból sem tud egymaga kiszállni. Mikor egyik este a fejébe veszi, hogy elmegy gyufáért, én bepánikolok és felajánlom, hogy megveszem helyette.
– SZEMÉT! – üvölti, és én már nem tudom megállapítani, rám gondol, vagy csak újabb adag szemétre vágyik. Bántó a csend, ami a behavazott utcán fogad. Hunyorogva török utat a szakadó hópelyhek között, miközben az emberek undorodva húzódnak el tőlem. A kabátom bűzlik a rohadt ételmaradéktól. Térdig érő hóban gázolok át a kihalt villamossíneken, az ujjaim sajognak a hidegtől. Hajnalban végre találok egy benzinkutat, ahol árulnak gyufát. Mire visszaérek a lakásba, az öreg kihűlve fekszik a fotelban. Hiába pofozgatom, már késő. Hatalmasra duzzadt gyomrán szétszakadt az atléta. Amíg a padlón fekszem mellette, ismeretlenek jönnek be a lakásba. Azzal vádolnak, hogy halálra etettem a bolond embert a másodikon, és hagytam őt megfagyni. Megsárgult iratokat nyomnak az arcomba, amik szerint a bácsit tavaly engedték ki az elmegyógyintézetből, ahol gyerekkora óta lakott, családja meg sosem volt.
Elmosódnak a panelházak, ahogy mellettük futok, úgy érzem, soha nem ismertem más szagot, csak a rothadó szemétét. Sötét van már, mikor egy lépcsőház aljában bemászok a szeméttárolóba. Összekuporodok a fémkonténer mellett, és fejemet fogva hallgatom a gyomrom korgását. Meggyújtok egy szál gyufát, és körbenézek. Az ínycsiklandozó szeméthalmok közül kibontok egyet. Sose ízlett még ennyire semmi. Apám fia vagyok.
(Fotó: Jilbert Ebrahimi, Kép forrása: Unsplash)