A déli államokat összekötő I-10-es autópályán, Houstontól Baton Rouge-ig nemcsak az aligátorok jelentenek veszélyt. Jaime Espinosa ezt nem tudta, nem is sejtette, hiszen most vezetett először végig Texason és az Atchafalayán. A fenébe kívánta az egész utat, de nem tudott nemet mondani az őt befogadó amerikai család kérésének. Amúgy is az adósuk volt.
Úgy hitte, hogy a Houstonban rábízott rakományt – amelyet a családtagok egy furgon hátuljába, egy ládába rejtettek – illegális átszállítania egy másik államba.
Amikor Jamie megkapta az autót, apró termetéhez igazította az ülést és a tükröket. Nehezen szokta meg az idegen kocsit, hamar izzadni kezdett. Főleg a tenyere, így nehezen tudta kezelni a kormányt. Tágra nyílt szemmel nézte a mellette, felette és alatta tekergő utakat; mint óriás betonkígyókat egy urbánus dzsungelben.
– Félelmetes lenne itt lerobbanni! Az ember az aszfaltra sülne! – gondolta, miközben utálatot érzett az amerikai család iránt.
Úgy téblábolt a benne feltörő ragadós, bűzös érzések között, ahogy a kócsagok hosszú, vékony lábukon az ingoványban. Hálás volt ezeknek az embereknek, amiért az egyetemi évei alatt ingyen elszállásolták, de gyűlölte is őket, mert ki volt szolgáltatva nekik.
Az autópálya közben huszonhat sávosra bővült. Jaime bekapcsolta a rádiót. A KSBJ volt beállítva, valami countryzene ment. Rühellte a country-t, de most a gitár és a harmonika hangja megnyugtatta. Biztos a zene hatására nyomta meg az indexet, mikor meglátta a stoppoló cowboy-t az út mellett, még a louisianai határ előtt. A magas, szőke férfi egy lerobbant pick-up mellett állt egy kijárat elágazásánál. Jaime lehajtott az út szélére, és megállt a férfi előtt.
– Baton Rouge jó lesz? – szólt ki az ablakon, miközben mélyen a cowboy szemébe nézett.
A férfi bólintott, a kalapja pereme alá tette a mutatóujját, majd a füléhez érintette és az arccsontja mentén lassan az állához húzta. Jaime kinyitotta az ajtót, a férfi beült, kalapja súrolta az autó mennyezetét. Még egyszer bólintott, és megismételte a korábbi mozdulatsort; majd, mint akinek a tekintetét odaakasztották a záróvonalra, elfordult Jaime-től, és az útra meredt. Jaime vett egy nagy lélegzetet, és kihajtott a forgalomba. Mikor belenézett a visszapillantó tükörbe, megakadt a szeme a ládán. Meglepte, hogy képes volt egy percre is megfeledkezni róla. Tenyerét a nadrágjába törölte, majd felcsavarta a légkondit.
– Kapóra jön majd a fickó, ha a rendőrök megállítanak! – nyugtatta magát. Egy „hispanic” errefelé úgyis gyanús, majd eltereli a figyelmüket.
Az utas még mindig mozdulatlan volt. Jaime gázt adott, s a szeme sarkából szemügyre vette a férfit, aki kockás inget, fényezett övcsatot, élére vasalt farmert és kibokszolt bőrcsizmát viselt. Aztán felfedezett valamit. Kétszer is visszatekintett a férfi szűk nadrágjára, ami alatt valami vészjóslóan domborodott.
– Chucha! – csúszott ki Jaime ajkán, majd a szájához kapott, mert elszégyellte magát.
Érezte, hogy a keze remegni kezd, a csuklójától a könyökéig rángatóztak az izmai. Próbálta másképp fogni a kormányt, kevésbé szorítani, de nem ment. Tudta, mi van a farmer alatt. A texasiak bőrszíjjal erősítik csupasz lábszárukra a nyúzókéseket. Ennek a férfinek a csizmája felett kitüremkedett a kés nyele. Most végre megértette azt is, hogy mit mutogatott neki ez a pszichopata, amikor beszállt. El akarja vágni a torkát! Hirtelen eszébe jutott az anyja egyik jó tanácsa: „Ha félsz valakitől, akkor csak beszélj hozzá!”. Mosolyt erőltetett az arcára, majd hadarva bemutatkozott:
– Jaime Arturo Espinosa vagyok. Hájmi. J-betűvel írom. Itt mindenki simán ledzsémiz, meg azt hiszik, nő vagyok, pedig nálunk, Ecuadorban, ez nem kifejezetten női név.
A férfi továbbra sem mozdult.
Jaime találkozott már ilyen fickókkal. Az egyetem tele volt velük. Beültek az órákra, s ugyanígy néztek maguk elé. Nem szóltak senkihez. Főleg hozzá nem, mert Jaime nem volt más, csak egy bevándorló.
– Ez is csak egy vérbeli texasi, aki utálja az idegeneket! – feltételezte Jaime, miközben felhajtott az Atchafalaya-medence mocsaras vidékén átívelő, harminc kilométeres hídra.
Az aligátoroktól hemzsegő láp felett haladva Jaime pulzusa egyre emelkedett. A mocsáriciprusokról és a fekete gumifákról lelógó szakállbroméliákat pókhálóknak képzelte, amelyek teleszőtték az átkozott tájat.
Köhintett egyet, jobb kezét – amely még mindig furán rángatózott – a szája elé emelte, majd megkérdezte utasát:
– Nagy a baj? Mármint a pick-uppal?
A férfi nem válaszolt.
Jaime szája úgy kiszáradt, mintha gyapotot nyelt volna. Megfogadta, hogy amint leérnek a hídról, kidobja a cowboyt a fenébe. De az a rohadt híd sosem akart véget érni.
Jaime egyre gyorsabban haladt. Megelőzött két kamiont. A második után a kormányt alig bírta visszarántani, majdnem nekiment a korlátnak. A hirtelen rázkódás következtében utasa artikulálatlanul felhördült, miközben megmarkolta az ajtó fogantyúját.
– Shit! – kiáltott Jaime.
A furgon csomagterében a fadoboz nekilódult, hozzáütődött az autó oldalának, és lecsúszott a fedele. Jaime furcsa szagot érzett. Már csak pár kilométer, lejönnek a hídról, kirakja a fickót, és meg sem áll egészen Baton Rouge-ig. Nemsokára be is hajtott egy pihenőhelyre.
Mikor behúzta a kéziféket, leeresztette a vállát, és nagyot sóhajtott. Elővette a lehető leghatározottabb hangját és felszólította utasát, hogy szálljon ki. Az továbbra sem moccant. Jaime már épp kiabált volna vele, mikor a visszapillantó tükörben mozgolódásra lett figyelmes. Egy másik kisteherautó parkolt le mögéjük. Négyen szálltak ki belőle: rossz arcú, erős férfiak, kezükben vasrudakkal és baseball ütőkkel. Jaime az utasára nézett. Egyből belátta, hogy ezzel a kétméteres cowboy-jal sem lesz esélye ellenük, ha nem rántja elő azt a rohadt kést. Jaime elkezdett ordítani:
– A kést! Vedd elő a kést!
A másik végre Jaime felé fordult, de nem volt sietség vagy félelem a mozdulatában. Jaime kikapcsolta az övét, és rángatni kezdte az utast.
– A kést! Vedd elő a kést!
A férfi próbált valamit mondani, miközben visszataszította őt az ülésébe, de Jaime nem értette. Jaime arcára ezernyi szilánk hullott, üvöltést hallott, majd hirtelen minden elsötétedett.
Az autópálya morajló zajára ébredt. Először azt hitte, a tenger mellett fekszik, de hamar megérezte a fájdalmat és a torkán végigfolyó vér ízét. Egyik szemére nem látott, és betonra tapadó arca teljesen feldagadt. Mellette ott hevert egy cowboy kalap. Megpróbálta felemelni a fejét, hogy körbenézzen. A kalaptól alig egy méterre feküdt valaki más is. Jaime-nak először fogalma sem volt róla, ki lehet, percekig tartott, mire rájött, hogy az utasa. Úgy tűnik, a férfi mégis megtámadta. De nem értette, hogy akkor miért hasal mozdulatlanul a földön, épp, mint ő? Jaime a férfi tincseit figyelte, amelyek szőkébbek voltak, mint korábban képzelte. Aztán tekintete a cowboy enyhén elálló fülére tévedt. Váratlanul eszébe jutott a mozdulatsor, amelyet kétszer is elismételt, mikor beszállt mellé: a fülére mutogatott. Jaime mosolyogni akart, de nem tudott:
– Süketnéma – motyogta, majd elfordította a fejét, az orra súrolta az aszfaltot. A furgont kereste.
– Hát persze, az autó kellett nekik – gondolta, és nevetni szeretett volna, de csak hörögni tudott. – Majd rájuk jön a frász, ha a ládában megtalálják a hullát!
Megszánta a négy lápi tolvajt, akik elvitték a furgont, benne a nagypapával, akit a texasi család egy infarktus következtében veszített el. A rokonok úgy döntöttek, hogy Louisianában, a családi kriptában helyezik végső nyugalomra, de a hivatalos hullaszállításra nem akartak költeni.
– Az ecuadori köhögött, és köpött egy véreset a flaszterre, amelyen csikorogni kezdtek az apró kavicsok, pont úgy, mintha valaki lépkedne rajtuk. Ekkor ment le a nap. Enyhe szellő fújt át a bayou-n. Az autópálya fényei átszúrták a párás, ködös tájat, így a pihenőhely melletti bokrok furcsa, mozgó árnyakat vetettek a földre. Jaime nem tudta, hogy fog ebből a helyzetből élve kikeveredni. A kavicsok zörgése egyre erősödött. Az aligátor lassan közeledett felé.
(Fotó: Jay Miller, kép forrása: Unsplash)