A beszállókártyámról az ülések fölött jelzett számokra nézek, onnan vissza a repülőjegyre. Földbe gyökerezett lábbal állok a folyosó közepén. Valaki a jobb könyökömnek ütközik, kis híján leejtem a táskámat. Szeretném hinni, hogy csupán a repülési pánik borított ködöt érzékeimre. A tenyerem izzad, a szívem a torkomban dobog, legszívesebben elmenekülnék.
– Hölgyem, kérem, menjen tovább! – a stewardess határozott gesztussal jelzi az irányt, amerre haladnom kéne.
Nem létezik, hogy odaüljek!
– Kérem, akadályozza a felszállást! – nyomatékosítja türelmetlenül a szoros kontyot viselő hölgy.
– Kérem – kezdem félhangosan, majd suttogóra fogom, hiszen egy bizonyos utas figyelmét semmiképp sem szeretném magamra vonni –, abban a sorban, ahova a jegyem szól… ott ül a volt vőlegényem. Én egyszerűen nem ülhetek mellé. Könyörgök, segítsen találni egy másik helyet! – hadarom, és minden reményemet a női szolidaritásba helyezem. A légiutas-kísérő felvont szemöldökkel vizslat.
– Értem – mondja. Tekintete végigfut a gép belsején. – De sajnos tele van a gép, nincs szabad helyünk – zúzza porrá egy mondattal frissen támadt reményeimet. – Ha valamelyik utas nem jelenne meg, akkor esetleg lehet szó arról, hogy átül. Addig is, foglalja el a helyét, szeretnénk hamarosan indulni – kér meg újra, azzal sorsomra hagy.
Mögöttem a tömeg egyre gyűlik. Néhányan megpróbálnak kikerülni, nem túl hálásan préselve át magukat az általam képzett akadályon. Vetek néhány kétségbeesett pillantást magam köré. Pár másodpercig kacérkodom egy akciófilmbe illő menekülés gondolatával a legközelebbi vészkijáraton keresztül, de belátom, hogy egy ilyen húzással csak még nagyobb feltűnést keltenék. Így végül kényszeredve továbbmegyek. Miközben lehuppanok az ülésre, ügyelek arra, hogy még véletlenül se nézzek rá senkire. Kézipoggyászomból gyorsan kiveszek egy könyvet, a táskámat a lábam elé teszem, és berugdosom az előttem lévő ülés alá. Amennyire lehet, a folyosó felé fordulok, felcsapom a könyvet, és beletemetem az arcomat. A szívem olyan hevesen dobog, hogy az sem lepne meg, ha kiütné a műszereket a pilótafülkében.
Eltelik egy perc, majd kettő. Szemem sarkából óvatosan oldalra pillantok. Egy telefon kijelzőjét látom, görgető ujjakat, egy combnyi farmernadrágot, egy ujjnyi zöld pulóvert. Talán szerencsém van, és a Netflix elvonja rólam a figyelmet a leszállásig. Megkönnyebbültem fújom ki a levegőt. Majd felcsap bennem a bosszúság: hogy lehet az, hogy leül melléd a volt menyasszonyod, és te észre sem veszed? A könnyedség és düh kínzó egyvelege fájó pontossággal idézi fel bennem a közösen eltöltött éveket.
– Hölgyeim és Uraim, üdvözöljük Önöket az Amszterdamba tartó járatunk fedélzetén! Hamarosan felszállunk…– recseg egy hang a mikrofonban. Feszengek, de muszáj bekapcsolnom az övemet. Lassan, fokozatosan fordulok balra, tekintetemet a combomra szegezem. Bal kezemmel lassan kiszabadítom az övet a fenekem alól, jobb felé húzom a csatot, már majdnem megvagyok, szép lassan illesztem egymásba a részeket. Apró csattanás jelzi, amikor összeérnek. Rosszat sejtve pillantok fel, és a volt jegyesem döbbent arcával találom szembe magam.
– Jesszus – bukik ki belőle. – Te itt?
– Nem, én máshol – szörnyen bosszant, hogy ilyen hamar lebuktam.
– Nahát! – rázza meg a fejét elképedve. – Amszterdamba mész?
– Miért, ez nem a tenerifei járat? – morgom magam elé. – Igen, oda. Dórihoz – teszem hozzá, némi éllel.
– Ah – nyugtázza. Mindketten tudjuk, hogy utoljára együtt jártunk nála.
– Hát, én is Amszterdamba tartok – közli zavartan a nyilvánvalót. – Micsoda véletlen! – A hangjában csendülő hitetlenkedés arra enged következtetni, hogy már ketten tekintjük ezt a helyzetet szürreálisnak.
– Nos, igen – felelem rezignáltan. – Akkor jó utat neked! – mutatom fel a könyvet, és azzal rövidre zárom a társalgást.
Néhány percig csendben üldögél mellettem. Majd éppen, amikor a gép rááll a kifutópályára, újra felém fordul. – És mit terveztek a hétvégére? – érdeklődik.
– Nézd – csapom be a könyvet újonnan nyert elszántsággal, mert a gép mindjárt felszáll, és teljesen kizárt, hogy a halálfélelem kapujában udvariassági körökre vesztegessem el az energiát. – Nem muszáj beszélgetnünk! Elég kínos ez a helyzet nekem, gondolom, neked is. Jó szórakozást a tulipánok földjén, haladjunk szépen tovább! – ekkor a pilóta gázt ad, és pánikomban rámarkolok az ülés karfájára.
– Hát ez remek – szemrehányása túlharsogja a turbinát. – Én csak próbálok udvarias lenni, erre te…
– Senki sem kérte – sziszegem összeszorított fogakkal.
– Félsz? – nézd rám gyanakodva.
– Nem! – vágom rá.
– De, félsz – nyugtázza nevetve. Kezébe fogja a telefonját, és magában kuncogva előkeres egy filmet. Szívesen megfojtanám, ha nem rettegnék épp a saját életemért.
Később, amikor a gép már biztos röppályán halad, újra megszólít.
– Hogy van Dóri? – kérdezi.
– Te most minek érdeklődsz az én barátaim iránt? – kérdezek vissza. – Különben is, mit keresel itt? Azt hittem, utálsz utazni.
– Sosem utáltam utazni – egyenként rágja számba a szavakat –, csak volt egy időszak, amikor nem ez volt a prioritás.
– Pontosabban, velem utazni nem volt prioritás – utálom, hogy ennyi keserűség süt a hangomból, de mit csináljak? Ez a szörnyű út felidézi bennem az összes közösen végig nyűglődött kirándulást.
– Tudod – mondja feldúltan, némi hallgatás után –, azt hittem, a szakításnak az az előnye, hogy nem idegesítjük tovább a másikat. Hihetetlen, hogy még most is elő tudod venni ezt a gumicsontot!
– Nem én akartam beszélgetni!
– Akkor ne beszélgessünk!
– Jó!
– Jó!
Dühösen magunkba zárkózunk. Ő újra bedugja a fülhallgatót, és telefonján egyik sorozatot pörgeti a másik után, én tovább tettetem az olvasást.
A rázós-tenyérizzadós landolást követően megkönnyebbülten pattanok fel az ülésből. Az elsők között szállok le a gépről és a női mosdó felé indulok, hogy biztosan ne kelljen újra összefutnunk. Aggodalmam feleslegesnek bizonyul, amikor látom, hogy ő viszont kilép a fotocellás ajtón, és egyenesen a város felé indul. Nehéz szívvel lököm be a mosdó ajtaját.
A terminál előtt megpróbálok mielőbb taxit szerezni, de úgy tűnik, ma nincs szerencsém.
– Sajnos valaki elnézte a rendeléseket – szabadkozik a taxitársaság recepciósa. – Ön és egy másik ügyfelünk is ugyanazzal a járattal érkeztek, és mindketten ugyanazt az utcát adták meg célállomásként. Gond lenne, ha megosztaná a transzfert azzal az úrral? – kérdi, és azzal a váróteremre mutat, ahol egyetlen, számomra nagyon is ismerős utastárs üldögél.
– A karma tényleg egy ribanc – bólintok.
(Fotó:Ross Parmly , kép forrása: Unsplash)