Órák óta követtem Mirjamot, a művészettörténészt, amikor fordult a kocka, és ő kezdett követni engem. A Baross tér közepén figyeltem föl rá, ahonnan a 7-es busz megállójába indult. Akkor határoztam el, hogy vele megyek. Először csak így: vele tartok és nem követem. A Bosnyák térre utazott. Nem volt erőm leszólítani, bár sok éve ismertem őt. A Bosnyák téren aztán az időbe ütköztem, ebbe a nem várt nehézségbe: Mirjam bement egy társasházba, ahonnan nem jött ki. Itt harminc percet vártam rá, készen arra, hogy menjek, és készen arra, hogy maradjak – végül az utóbbi győzedelmeskedett. Ez a kitartás meghozta gyümölcsét, abban az értelemben, hogy amikor Mirjam kijött, jobban éreztem magam. A szoknyáját igazgatta, aztán szájfényt dobott fel. Rövid szoknyában volt és szőrhatású, bolyhos felsőben: szikrázott, csillogott a sárgásbarna szeme. Kora tavasz volt, és a városban úgyszólván örök nyár uralkodott: egyre ritkábban ment tizenöt fok alá.
Mirjam a szokásos hetessel indult vissza a pályaudvarhoz. Ott lement az aluljáróba, a 4-es metróra szállt és meg sem állt a Kálvin térig. A sarkában voltam: az egyik szerencsétlen pillanatban össze is ütköztünk, agyamig szállt a parfümillata. Fölkészültem a mondatra, amit kimondok majd, de nem vett észre, így azt éreztem, megúsztam: micsoda marhaság. A Kálvin téri aluljáróból Mirjam a Nagy Könyvtár felé vette az irányt. Gyerekjáték volt követni. A problémák ott kezdődtek, amikor Mirjam bement az olvasótérbe, én meg – egy hirtelen ötlettől vezérelve – odaléptem az információs pulthoz. Elővettem a könyvemet: ez pár hónapja jelent meg kereskedelmi forgalomban és magamnál tartottam egy példányt, állandó jelleggel. A görbe lábú ember kalandjait különleges díjra jelölték. Felkerült a rövidlistára, ahol Mirjam volt a fő riválisom.
− Nemrég jelent meg – mutattam a szőke, másvilági benyomást keltő könyvtárosnak. − Hogyan tudom felajánlani ezt a könyvtár részére?
− Nem értem − mondta.
Mirjam közben nyom nélkül eltűnt. A másvilági lány idegesen súgott egyet a szomszédos információadó fülébe. Rájöttem, hogy hibáztam. A könyvtárosok akkor már telefonáltak és űrlapot lobogtattak. Fél perc múlva megjelent a könyvtár helyettes igazgatója és kikérte magának a hangnemet, amit használtam. A padlóra köptem, kimentem az utcára és éreztem a hátam közepén, hogy követnek. Ez volt a fordulópont.
A szőrfelsős Mirjam az egykori barátnőm ikerhúga volt, és akkor írt könyvet, amikor én. Galériáknak dolgozott, nemzetközi kiállítások kurátorként ünnepelték, jobban szerették, mint a művészeket és mindenkit meglepett a kötettel. Velem együtt került a listára, csak volt egy különbség: a betűi, a mondatai kismalacokról, a rájuk sütő napfényről, öröknek rajzolt mozdulatokról, a Kiskunságról és totyogó nagyszülőkről szóltak, vagyis a másról és a másikról, míg az enyémek kizárólag a görbe lábú emberről. Valahogy Mirjam nővére, az egykori barátnőm is ebben volt: úgy hallottam, pár éve a Dunakanyarba költözött és kecskéket nevelt.
A Rákóczi térig egyenletes tempóban haladtam, hogy tovább érzékeljem és megbizonyosodjam róla: Mirjam követ engem. Néha egy szoknya villanásából, néha egy bolyhos blézer surranásából tudtam ezt, majd a parfüm illatáról a 4-6-oson. A Jászai Mari téren szálltam le és fölgyalogoltam a Margit-szigetig. Ott persze ment a szokásos, ezzel a furcsa extrával: az állatkerti viszonyok, a japánkert dolgai, meg Mirjam a sarkamban. Lassan besötétedett. A helyszín semleges volt, mesebeli, mint egy átlagos éjszaka a Föld közepén. Végül a zenélő szökőkútnál találkoztunk, amit épp renováltak. Akkor is hátulról lépett oda:
− Na mi van? − kérdezte.
Műszőrös gallérja a fülemhez ért. A parfümtől majdnem megbolondultam.
− Szükség van a történetekre − mondtam ki, amit már megfogalmaztam, de olyan volt, mintha csorogna, aminek ömlenie kellene. − Szükség van a tábortüzekre, az ősemberekre.
− Ősemberek! − nevetett föl Mirjam, ahogy tíz éve, amikor utoljára láttam.
Akkor is nagyjából ugyanezen nevetett.
− Nem lehet kismalacokkal elintézni a dolgot – mondtam tovább. − Valaminek történnie kell. Valaki induljon el valahova, például vadászni. Kell egy mammut, vagy legalább egy kardfogú tigris. Az égen ragyogó nap, az égen sápadó hold és nehéz csillagok.
Mirjam akkor ezt mondta:
− Nincs szükség ilyesmire. Napfényre van szükség, öreg bácsikákra, öreg nénikékre, aki tyúkok és malacok között élnek.
− Mirjam − fordultam felé, és meglepődtem azon, amit láttam. − Nem érdekes, ki, hogyan hajít a szemétbe egy papírgalacsnit. Tegyük föl, hogy érzékletesen írod le a folyamatot. Akkor leírtál valamit, aminek nincs jelentősége.
− Érzékenységre van szükség a folytonos kreativitás helyett – mondta.
− Mormolásra, ami viharban is hallatszik – vágtam rá.
Mirjam flegmán elfordult, de legalább már nem nevetett.
− Az ősembereknek nincsen stílusa − mondta szomorúan.
− Mert a papírgalacsniknak és az öregembereknek mije van? − jöttem ki a sodromból. − Mije?
Micsoda arcot vágott! Távolról Mirjam volt, még öt méterről is, de közelről…annyira megváltozott, hogy elképzelhető…de nem, ez nem lehetséges.
(Fotó: Fischer Paula)