novella

Kozma Lilla Rita: Szilánkok

Nyújtom feléd a kezemet, te meg elfordítod a fejedet, rám sem nézel, csak el, tőlem, én meg nem értem, egyszerűen nem értem, mi romlott el, mikor és miért. Vagy lehet, el sem romlott, mindig ilyen volt, fasz se tudja már az elejét, meg a végét se.

2022. nyár

Itt állok mindennek az elején, te meg egy kedves szót sem tudsz mondani. Meg mondjuk semmilyet. Nem tudom, miért lepődöm meg ezen, mert mindig ez van, hogy az a rohadt nagy hallgatásod a vége. A múltkor is. Épp csak belekezdtem a mondandómba, és te máris jöttél a hümmögéssel. Azzal az unottal. Hallani is azt lehetett belőle, hogy már alig várod, hogy gyorsan hadarjam el, amit akarok, vagy inkább szívjam vissza azt az egy betűt, amit már majdnem kimondtam.

Néztem a fintorgó arcodat, meg hallgattam a hümmögést, és kénytelen voltam visszanyelni még azt az egyetlen egy hangot is, amit épphogy csak kanyarított a nyelvem. Akármikor láttam a hümmögésre álló ajkaidat, elszégyelltem magam. Egy ideig nem tulajdonítottam ennek semmi különleges figyelmet. Csak az évek múltával kezdett egyre jobban és jobban zavarni. Minden hülye baromságod. Hát, például ez. Hogy látni rajtad a nemtörődést, mert még arra sem igyekszel, hogy legalább azt látná rajtad az ember, hogy azért mégis valami érdekel téged. De semmi. Az égvilágon. Meg érted az is, hogy mindig te magad vagy a középpontban. Vagy hát ezt akarnád: hogy mindig, mindenki rólad beszéljen, de lehetőleg úgy, hogy az a legjobb legyen neked. Nem tűröd az igazságtalanságot, mégis a legigaztalanabb ember vagy, akit én valaha ismertem. Ja, igen. Ezt ha hallanád, azt mondanád, hogy mekkora egy hülye picsa vagyok. Ha mondanád. Ha vennéd a fáradtságot, én esküszöm, már ennek is örülnék. De nem, te maradsz minden alkalommal a jó öreg hümmögésnél. És, hogy csesznéd meg, ez mindig bejön! Mert én mindig visszacsukom olyankor a számat. Te meg semmi mást nem akarsz, csak ezt az egyet, hogy a végtelenségig hallgatás vegyen körül. 

***

Állok, nem mozdulok. Nyújtom feléd a kezemet, te meg elfordítod a fejedet, rám sem nézel, csak el, tőlem, én meg nem értem, egyszerűen nem értem, mi romlott el, mikor és miért. Vagy lehet, el sem romlott, mindig ilyen volt, fasz se tudja már az elejét, meg a végét se.

Szólj már, mondj már valamit, gondolom magamban. Mondd, hogy mit basztam el, mondd, hogy már megint elkéstem, mondd, hogy hogyan lehet így kinézni, mondd, hogy utálsz vagy azt hogy szeretsz, bánom is én már, csak mondd, beszélj, baszd meg, mert megöl a nézésed! 

A szoba közepén állok, üvegpohárral a kezemben, nem tudtam, hogy ennyire nehéz összeroppantani egy ilyen vékony üveget, arra gondolok, hogy még erre sem vagyok jó, még ez sem megy, igazad volt mindenben, szart se érek, de én most mégis tudni akarom, hogy érzek-e még valamit, valami olyat, amit előtte nem és utána sem sosem, de nem, nem érzem amit éreznem kellene, nem tudom, hogy mit kellene, nem tudok semmit, csak azt, hogy nem vagy te, nincs már semmi, nem is volt soha. 

Állok, nem mozdulok. A padlóra meredek, az apró szilánkokat nézem. Szívesen felszedném őket, összeragasztanám a darabokat egy egésszé, ha lehetne, ha hozzájuk tudnék érni, ha nem magamat kímélném, miért kímélem, mikor már úgyis mindegy, nézem a tenyeremet, aztán a padlót, és tudom, hogy ez majd örök nyomot hagy a bőrömön, de megérdemlem, kell valami, ami emlékeztet, rád, az összes hibádra, az összes rosszul elmondott szeretlekedre, arra a pontra, amikor azt hittem, nincs más út, csak ez, ez a bántással teli.

Egyetlen egy szabályt kellett volna betartanom, azt az egyet, amit a pszichológusom hozott, nincs öngyilkosság, az tilos, azt nem szabad. Egyetlen szabály a többi mellett: csak ne bántsd magadat, ez cseng csak a fülemben, de már hiába, már bántottam, igaz nem magamat, csak a tenyeremet, akkor az nem is igazi bántás, az csak siránkozás, csak hiszti, hát nincs is itt igazán semmi baj, ezekkel hessegetem magamtól a gondolatot, hogy szabályt szegtem, és ha szabályt szegek, azt büntetik, de ő, a terapeutám, nem, ő biztosan nem, ott már biztonság van. 

Állok némán, visszanyelem a könnyeimet, csak a gyengék sírnak, én nem vagyok gyenge, nem akarok az lenni, mert semmi nem akarok lenni, csak egy porszem, ami elszáll a széllel. 

Sebtisztítás, géz, ragtapasz, gondoskodás. Csak a padlóról a szilánkokat valaki takarítsa fel helyettem. 

(Fotó: Dan Cristian Pădureț, kép forrása: Pexels)

Leave a Reply

Discover more from Felhő Café

Subscribe now to keep reading and get access to the full archive.

Continue reading