Éva számára minden új dolog nyűg volt, egy tétel a soha véget nem érő „to do list”-en. Próbálkozott ezért precízen beosztott napi ütemtervvel, azt remélve, hogy estére nem marad majd teendő a listáján. Maradt.
Hallott ugyan time management tanfolyamról, a kollégái lelkesen ajánlották neki, de ő mindig azzal hárított, hogy kinek van arra ideje. Úgy gondolta, egy ilyen tanfolyammal is csak a teendők száma bővülne. Tudta jól, hogy kevesebbet kéne vállalnia, netán több feladatot delegálni, vagy más módon hatékonyságot növelni, de leginkább időt generálni. Ez utóbbira tett kísérlet gyanánt megvette A gyorsolvasás programozott tankönyvét. Csakhogy a kötet mindennapos gyakorlást írt elő, amire Évának nem volt ideje. Így nem lett belőle gyorsolvasó. Nem is sikerült időt teremtenie.
Másoknak talán magától értetődő lett volna, hogy a férje, Laci besegít. Éva kollégái gyakran meséltek a párjaikról, akik esténként foglalkoznak a gyerekükkel, sőt, olyan apukákról is hallott, akik még az iskolába is elviszik a csemetéjüket. Éva hitte is a történeteket, meg nem is. Náluk az volt a természetes, hogy ez az anya dolga. A bevásárlás, a háztartás, a lecke ellenőrzése, a szülői értekezlet, minden. Éva vitte és hozta a lányokat, a bölcsitől az iskoláig. „Neked úgyis menned kell munkába” – hangzott Laci magyarázata. Az évek múltak, de hazaérkezésükkor az esti számonkérés, már amikor Laci otthon volt egyáltalán, és nem szörfözni ment vagy lógni valamerre a haverjaival, ugyanaz maradt. Legfeljebb a kérdések sorrendje változott:
– Miért ilyen későn jöttetek? Ma is neked kellett megváltani a világot? Lesz ma egyáltalán vacsora?
Ahogy Éva évről évre sikeresebb lett a munkájában, úgy vált Laci egyre levertebbé, elkeseredettebbé. Nem találta a helyét. Pedig eleinte özönlöttek hozzá a megrendelések. Formabontó kerámiáit imádták a piacon. A termékek kivitelezésében mindig volt egy szokatlan csavar, mindamellett praktikusak voltak. Ezért is keresték annyian a portékáját. Lacit azonban nyomasztotta a nagy érdeklődés. Azon szorongott, vajon képes-e eleget gyártani. Amikor pedig később elmaradtak a megrendelések, az volt a baj. Éva a kezdetekkor fölnézett Lacira, és hitt benne. Kivételesnek érezte magát, amiért egy nem mindennapi ember társa lehet. Sőt, abban is biztos volt, hogy mindenki őt irigyli. Hiszen Lacit szerette, aki csak ismerte. Társaságban szellemes és vidám volt, csakhogy, mire hazaértek a buliból, ebből a tűzből csak parázs maradt.
Éva a gyerekekkel következetes tudott lenni, de Lacival szemben nem. Ellágyult, amikor a férfi kedves volt vele és odafigyelt rá. Ilyenkor minden bűnét, önzőségét megbocsátotta. Ezek a ritka, meghitt pillanatok adtak erőt Évának és tették ellenállóvá Laci egyre gyakoribbá váló kirohanásaival szemben, amelyek mindig azzal értek véget: „Elválok!”. Éva nem akarta föladni. Az nem lehet, hogy a világ ne ismerje föl Laci csodás képességeit, ahogy az sem, hogy Laci elherdálja tehetségét, az pedig teljes képtelenség, hogy a lányait egyedül nevelje föl. Harcolni akart ezért a házasságáért, miközben a mindennapos otthoni teendők, a munkahelyi feladatok és az esti egyetem kötelezettségei párhuzamosan rohanó tehervagonokként, megállás nélkül, éjjel- nappal robogtak Éva vasúti pályáin. Úgy érezte összeroppan a tonnás súlyok alatt.
Lacival hét közben nem sokat látták egymást. Éva a gyerekekkel a suliba, majd munkába robogott már hajnalok hajnalán, és csak késő délután, este keveredett haza, de akkor sem volt megállás: vacsora, leckeírás, háztartási teendők, aztán olvasás és tanulás, szemlecsukódásig. Laci hol volt, hol nem. Ha éppen volt, eljátszotta a szerető férjet – főleg mások előtt –, és derekát szorosan átfogva magához szorította, hadd lássa mindenki, mekkora az ő boldogságuk, miközben fogalma sem volt a mindennapok nehézségeiről. Kezdett nem számítani. Múltak az évek, ahogy nőttek a lányok, Éva egyre keményebb elvárásokat fogalmazott meg velük szemben: legyen önálló feladatuk a háztartásban: mosás, bevásárlás, mosogatás, terítés, takarítás, cserébe megígérte, minden kívánságukat teljesíti. Egy dologra azonban nehezen állt rá, hiába nyaggatták miatta a gyerekek évek óta, különösen Vivi, a nagyobbik. Kata ebben kivételesen leutánozta a nővérét, pedig ez nem volt rá jellemző.
Ahogy otthon egyre elviselhetetlenebb lett a helyzet, Éva hétvégenként különprogramokat szervezett a lányokkal. Első apa nélküli túrájuk Szirákra vezetett. A kastélyban aludtak, a csajok viháncoltak a boldogságtól a régi falak és ódon bútorok között, Éva kísértetest játszott velük. A fürdőlepedőt magára borította és a legváratlanabb helyekről, asztal alól, szekrényből ugrott eléjük. Fulladoztak a röhögéstől. Első este egy hangversenyre is beültek. A gyerekeket teljesen lenyűgözte, hogy a zenészek tőlük karnyújtásra húzzák a vonót, csak kapkodták a fejüket, ez aztán az igazi sztereó!
A fő attrakció másnap következett. Éva nagyon aggódott, mégis bevállalta, mert megígérte. Miközben már hozták ki a lovakat, megállás nélkül kérdezgette a körülöttük sertepertélő segítőktől, hogy nem veszélyes-e, hogy ők nem tudnak lovagolni. Vivivel és Katával nem lehetett bírni. Csillogó szemük azt üzente az anyjuknak, na végre, miért kellett erre ennyit várni. Simogatták jobbról, balról a nekik szánt lovat, segédkeztek, vagy inkább lábatlankodtak a nyergeléskor. Éva tehetetlenül és tisztes távolból nézte, mi történik. Már nem volt visszaút.
A túravezető, egy fiatal srác, magyarázta, mire figyeljenek. Éva nem is hallotta a szavait, annyira izgult, és bánta már az egészet. Látta maga előtt, ahogy elragadja a ló, és ő mint egy rongybaba, tehetetlenül lobog rajta. Azon is töprengett, hogy melyik kórházba kell majd menni, ha netán az egyik gyerek leesik, és eltörik valamije. Gyötörte a gondolat, hogyan vezet majd haza, ha kificamítja a bokáját. Ki tudja, meddig cikáztak volna még előtte a rettenetes lehetőségek képei, ha nem lépett volna oda hozzá valaki, hogy fölsegítse a nyeregbe.
A csapat tagjai libasorban léptették ki a lovaikat a kastélypark hátsó kapuján. A vezető mögött a lányok ügettek, akiket Éva követett. Az út két oldalán ősöreg, széles törzsű fák sorakoztak, majdnem olyanok, mint amihez Lúdas Matyi Döbrögit kötötte ki, a levegőt pedig harapni lehetett, olyan friss volt.
Hamarosan egy erdőbe értek. Éva feszülten ült a nyeregben. A vezető hátrafordult, és megkérdezte:
– Minden rendben?
A lányok hangja „igen”, „persze”, harangjátékként csengett . Ő rekedten mormogott valamit. A fák hol alagutat képeztek föléjük, hol meg elhajoltak, hogy a tavaszi napsütés kedvére simogathassa arcukat. Éva mindent megfigyelt: a mohát a fák oldalán, a madarak csicsergését, a mélyzöld páfrányokat, a csillagvirágot és a fürtös gyöngyikét. Bámulta, ahogy ezek a lilás kékségek kitűnnek zöldesbarna környezetükből, pedig egyszerű hagymások, jelentéktelenek, de illatukkal, színükkel, virágaik tökéletes harmóniájával nem lehet őket nem észrevenni. Kihúzta magát, ahogy filmeken látta. De elbizonytalanodott; Ez most a valóság? – kérdezte magát. Kihajolt, hogy jobban lássa a lányait, akik teljes koncentrálásban adták át magukat a pillanat örömének. Hirtelen úgy érezte, hogy a derekán egy kéz szorítása gyengül. A lába sem remegett már. A gerince mentén a görcs oldódott. Úgy érezte, mintha leszállt volna mögüle valaki vagy valami. Elmosolyodott. A kiruccanás alkalmával először.
(Fotó: Kirsten LaChance, kép forrása: Unsplash)