Amikor a madárcsicsergés már elviselhetetlenné vált, Benedict kinyújtotta karját a törtfehér baldachin mögül és kikapta a székre hajított fegyverét a pisztolytáskájából. Miután elhessentette maga elöl a függönyt, felpattant az ágyból, és úgy, ahogy volt, anyaszült meztelenül az ablakhoz lépett, kinyújtotta a kezét, majd a kitárt ablakszárnyak között, szemét továbbra is a hőn áhított hölgyön tartva, leadott egy figyelmeztető lövést a földszinti szobából.
– Rohadt madarak, igazam van? – mosolygott az ágyban fekvő riadt nőre.
Amikor tegnap éjszaka megérkeztek, nem vitte fel a lakosztályába kedvesét, hanem – amilyen gyorsan csak lehetett – ebbe a sokat látott szobába kísérte őt, a búvóhelyére. Így tett a többiekkel is, ezúttal sem tehetett kivételt.
Lisbeth asszony ijedtében magára rántotta a takarót.
– Mit művel, uram? – rikoltotta fülsértő hangon, amitől az uraság megriadva az ablaktól önkéntelenül visszarántotta kezét, immár a még enyhén füstölgő pisztolycsövet éjszakai vendégére tartotta.
– Isten mentsen magától! – ugrott fel az ágyból Lisbeth asszony, szintén meztelenül, az ágyfüggönyt ügyesen elhessentve maga elől, miközben maga után húzta a vékony, halványbordó takarót az ágyról, amivel igyekezett körbetekerni magát.
Mintha az a selyem bármi védelmet is nyújtana a lövedék ellen, mosolyodott el kéjesen a gróf, és egy lépést hátrált, hogy jobban ki tudja venni legújabb hódítása formás idomait. Nem szerette, ha látását bármi is akadályozza, és a baldachin gátolta a figyelmét megragadó domborulatok élvezetes szemlélésében.
– Mit művel, az istenért, uram? Rám szegezi azt az átkozott pisztolyt, miután úgy lőtt ki az ablakon, hogy ki sem nézett közben?
Benedict a kezében lévő fegyverre pillantott, majd visszadobta a vörös bársonnyal bevont székre, a pisztolytáska mellé, ahonnan az imént felkapta az ágya mellől.
– Isten a tanúm rá… – kezdett bele a szabadkozásba, kezét mellkasa fölé emelve – csak a madarakat akartam elijeszteni! Jöjjön vissza, drága, ide mellém, az ágyra! Olyan nagyszerűen szórakoztunk az éjjel, kérem, töltse velem a reggelt is! Csengetek majd a szolgálónak, hogy hozza nekünk ágyba a reggelit! Kérem, Lisbeth, jöjjön, ne féljen tőlem! – paskolta meg a férfi a matracot maga mellett, mert közben kikötötte az éjszakára leeresztett baldachinfüggönyt az ágylábakhoz. – Látja, teljesen ártatlan vagyok! Nincs nálam fegyver, ami elsülhetne – mondta, majd hahotázni kezdett. – Kivéve egyet, drága! Amire úgy láttam, éjszaka magácskának is nagy szüksége volt. Kérem, ne kelljen könyörögnöm! Ez a madárribillió sem kedvezett a hangulatomnak, de végre csend van, most már csak kegyed miatt fájhat a fejem, ha nem tudom meggyőzni a visszatéréséről ide, mellém – nézett gondterhelt arccal Benedict Lisbeth asszonyra. – Miután végzünk, szólok a kocsisomnak, hogy vigye haza. Kedvesem, jöjjön ide, szükségem van magára! – bátorította kitartóan Benedict az asszonyt, mert esze ágában sem volt elengedni őt, és ezzel kihagyni az asszony reggeli szolgálatait.
Ezzel a hölggyel ugyanis megütötte a főnyereményt az Esti Klubban. Bár kicsit ijedősnek bizonyult, de akkor bizony nem húzódozott, amikor arra került a sor az ágyban, hogy kegyeiben részesítse őt. Bőkezűen osztotta a kedvességét, már-már meglepő kifinomultsággal, és nem remélt gyönyörök felé repítette őt. Benedict egyáltalán nem szégyellte, hogy el-elcsábult az Esti Klubban, és egy-egy hölgyikét légyottra invitált a hintójába – majdan a házába – , ha a fogatban a próbakör a hintó csukott ablakai mögött kielégítőnek bizonyult.
De ki merte volna ezt a szórakozást a szemére vetni? Inkább azzal volt elfoglalva a háza népe, beleértve a nagyságos asszonyt is, a gróf drágalátos édesanyját, aki az emeleti lakosztály egyikében trónolt a több mint húsz szobás épületben, és aki naponta kérdezgette tőle, ki lesz az a nemes hölgy, aki az uradalom örökösét szüli majd neki. Nem foglalkozott holmi csélcsap nőszemélyekkel, akik az uraság földszinti szobájában megfordultak.
Lisbeth asszony, immár megnyugodva, hogy valóban csak egy fegyver van jelenleg az uraság birtokában, és az igen dicsőn ágaskodik felfelé, odalépett Benedicthez és leengedte a maga köré fogott sejtelmesen áttetsző selyemtakarót a válla felett tartott, összecsippentett ujjaival elengedte, készen állva arra, hogy ismét a férfi kegyeibe férkőzhessen.
Az uraság tekintetével a testére tapadt, gyors pillantással követve a selyem útján támadt pőreséget, amint az anyag nesztelenül végigsiklott hölgye testén, majd halk surranással földet ért. Egy gyors rántással ezután magára húzta Lisbeth asszonyt az ágyba.
– Kedvesem! Imádom magán ezt a bódítóan tömény pézsmaillatot, nem beszélve ezekről a csábítóan sötét loknikról, amelyek a mellével egy ütemben fel-le rugóznak, miközben rajtam lovagol – nyögte maga elé Benedict öntelt vigyorral, vadul megmarkolva hölgye bájait, miközben Lisbeth asszony az ölével kényeztette őt. – Annyira élvezem ezt a kiszolgáltatott helyzetet, tudja, hogy azt tehet velem a nyeregben ülve, amit csak akar! Bárcsak minden ilyen egyszerű lenne, és nem sújtaná a közelgő házasság terhe a vállamat – lihegte Benedict, és egyre gyorsabb tempóra váltott mozgásával, hogy a lovasa öle táncot járjon a legnemesebbik testrészén. – Ugye, mindig kitart mellettem? Bármi történjék is, ott fog várni rám az Esti Klubban ezt a szörnyű házasságot követően is? – kiáltott fel kéjesen Benedict, mert vágyának hölgye körözni kezdett a csípőjével.
– Uram, ön túl jó hozzám, így én sem tehetek másképp – vette be minden báját Lisbeth asszony, amikor hátradobta a melle előtt rakoncátlankodó fürtöket, és háta ívbe feszült a heves lökésekre. Combja remegni kezdett a kéjtől, majd felsikoltott az uraság hörgésével egyidőben.
Hangjuk azonban furcsa visszhangra lelt: egy velőtrázó sikoly csengett a fülükben. Mikor egymásra néztek, az értetlenség furcsa érzése vegyült a mámoruk pillanatával.
Mindketten az ablak felé bámultak, hiszen a hang a kert felől érkezett. Benedict, miután felocsúdott a kábultból, letolta magáról Lisbeth asszonyt és az ablakhoz futott.
– Az úr legyen velünk! – kiáltott fel, amikor meglátta a lovászát a földön, egy vértócsában fekve, a háza népe már körülötte toporgott. – A lovászom! Mi lelhette? – nézett riadtan hölgyére, mire Lisbeth asszony is az uraság mellett termett.
– Attól tartok, uram… – kapta a szája elé a kezét, majd elfojtott hangon folytatta: – Nem volt körültekintő, mikor az imént a madarakra ijesztett – csóválta meg a fejét Lisbeth asszony, és a szoba belsejébe igyekezett, hogy összekapkodja az ággyal szemközti, bordó szövettel bevont kerevetre ledobált ruháit, amely felett egy tükör lógott. Megtorpant, amikor belenézett: – Uram, biztos ön abban, hogy a lovászát lőtte agyon? – kérdezte kimérten az ágyra roskadó uraságtól. – Mi lesz most velem? Hogyan jutok haza?
Benedict döbbenten fordult Lisbeth asszony felé, aki épp a fűzője madzagját húzta meg esetlenül, majd hevesen felrángatta a harisnyakötőjét, hogy a fehér selyemharisnyát csattal rögzíthesse.
– Mégis mit feltételez maga rólam? Vonja vissza a sértést, de azonnal! – ugrott fel Benedict, és hevesen rángatni kezdte magára a pantallót, majd a vasalatlan hófehér felöltőt, amelyet az ágya mellett álló, vörös bársonyszék karfájára dobott le tegnap éjszaka. – Halljam! Vonja vissza azonnal, amit mondott! Mit gondol, hogyan találhatnék el bárkit is ilyen távolságból? – nézett ismét az ablak felé, mintha meg akarna győződni az igazáról. – Aki az udvaron haladt el az ablakom előtt, jó néhány fejjel alacsonyabban közlekedik, mint az ablak magassága – győzködte Lisbeth asszonyt.
– Uram, ne legyen rám dühös, én igazán nem tehetek róla – csordult le a könnycsepp Lisbeth asszony arcán –, nem feltételeztem, hogy maga ölt, csak tudja, a véletlen egybeesés…
– Miféle egybeesés? – Benedict kiáltására a falak is megremegtek. – Mit akar ezzel mondani?
– Tudja, én csak haza szeretnék menni, és a lovásza, ugye érti, meghalt. Bizonyára a lóháton baktatott át az udvaron, amikor maga kilőtt az ablakon. Ne haragudjon meg érte, de biztos vagyok benne, hogy nem nézett ki a lövés pillanatában, mert rám figyelt – magyarázott Lisbeth asszony, és magára rángatta az alsó, majd a felső szoknyáinak rétegeit, miközben a pruszlikját gombolta, hogy végül teljes díszben a kalapját egy hajtűvel a frizurájához rögzíthesse, majd a falon lévő ovális, aranykeretes tükörben ellenőrizte az összhatást.
– Uramisten, Lisbeth asszony, igaza lehet! – kapott a fejéhez Benedict, és futólépésben rohant ki az ajtón. – Inas! Anyám! – kiáltozott, míg el nem haltak léptei a folyosón.
– Uraság! Még él! Isten irgalmazzon nekünk, lélegzik! Már az orvos is jön, a lovász fiával – nyugtatta meg Benedictet a háza népe. A férfi látta, hogy bekötötték a szolgálók a lovász karján a lőtt sebet, és már csak arra vártak, hogy megérkezzen az orvos, akiért a lovász fiát szalasztották.
Benedict ekkor hátrapillantott a talpig díszbe öltözött, kalapos hölgyre, aki ekkor lépett ki az ajtón:
– Drága Lisbeth asszony! Óriási szerencsénk van, még él a lovászom! Ne aggódjon, van, aki hazavigye önt, a fia éppen olyan ügyes, nemsokára érkezik az orvossal! – sóhajtott egy nagyot, és finom mosolya szélesedni kezdett: – Látja, kedvesem! Rosszul ítélt meg engem! Az én fegyverem csakis örömet okozhat, amikor elsül. Ezt magácska tudhatja a legjobban, igazam van?
(Fotó: Borys Zaitsev, kép forrása: Pexels)