Margitka lekéste a buszt, így elkésett a temetésről is, már ha egyáltalán lehetséges ez. A verőfényes napsütésben szedte vékony kis lábát, amennyire hetvennyolc éve engedte. Ahogy a ravatalozó közelébe ért, lassított, nehogy a temetői út gyöngykavicsainak surrogása lebuktassa a többi gyászoló előtt, hogy késve érkezett. Ilyenkor már nem illik tülekedni, ha valaki a szertartás kezdetekor a tömeg hátulján reked, az már végig ott is marad. Így Margitka egy szót sem hallott a búcsúztatóból, pedig korát meghazudtolóan igen kifinomult hallással rendelkezett. A távolból figyelte a gyászoló családot, és megállapította, hogy az elhunyt felesége, az Erzsi, aki nálánál legalább tíz évvel fiatalabbnak kell, hogy legyen, igencsak meghízott az elmúlt fél esztendőben, amióta nem találkoztak. A finomabb vonásokat nem tudta kivenni, látása megkopott. Az is feltűnt, hogy sehol nem találja az esemény „főszereplőjének” – néhai Garai Ernőnek – egyik fiát. Azt ugyan nem tudta megállapítani, melyik maradhatott távol, de az özvegy mellett csak egyetlen fiúgyermek árválkodott. – Érdekes – morogta magában, és innentől csak az foglalkoztatta, hogy vajon milyen családi dráma állhat a háttérben, ami azt eredményezte, hogy a gyerek a saját apja temetéséről távol marad. Feltétlen meg kell ezt tudnia! Egy ilyen kisvárosi temetésen pedig nem is lesz nehéz dolga. Mindenki ismer mindenkit, biztos, hogy talál egy közös barátot, esetleg távoli rokont, akitől gyanútlanul rákérdezhet az őt foglalkoztató rejtélyre. Ahogy a tömeget fürkészte, nem is olyan messze észrevett egy ismerős arcot. – A Gizi! – örült meg volt szomszédasszonyának, és úgy intézte, hogy a szertartás végén a temető kapujában összefussanak.
– Szervusz, Gizikém!
– Drága Margitka! – szomorúan megölelték egymást, és elindultak a legközelebbi buszmegálló felé.
– Szép temetés volt! – kezdte Margitka.
– Igen, nagyon szépen beszélt a plébános úr – bólogatott a barátnő.
– Mennyien eljöttek.
– Rengetegen voltak, a fél város – helyeselt Gizi.
– Nagyon sajnálom szegényt! Milyen rendes ember volt! – Margitka ezzel ismét közelebb lopakodott a céljához.
– Nagyon, mindenki szerette.
– És fiatal volt. Élhetett volna még akár tizenöt évet – sóhajtott Margitka.
– Hát igen. Szegény felesége is… Teljesen összetört – csóválta fejét a Gizi.
– Meg jól meg is hízott – Margitka közelebb hajolt hozzá, mert tudta, hogy ilyet azért még félhangosan sem illik mondani.
– Neeem, szerintem az mindig ilyen volt – utasította el kategorikusan a megjegyzést Gizi.
– Hogy szerette a gyerekeit!
–Rajongott értük. Istenem, miért mindig a jók mennek el? – Gizi kihajtogatta textikzsebkendőjét, és tülkölve belefújta az orrát.
– De én nem láttam az egyik fiukat. Valamelyik nem jött el. Mi történhetett, hogy az imádott gyerek, akivel az apja annyit foglalkozott, nem megy el a temetésére? – tért végre a lényegre.
– Egy fiuk van, meg a lányuk, ott állt a koporsó végénél – ráncolta a homlokát Gizi.
– Ne mondd már, hogy a Garai Ernőéknek egy fiuk van, meg egy lányuk? – emelte fel a hangját Margitka.
– Margitkám, miről beszélsz? Ez a Rozgonyi Pali temetése volt – nézett rá kikerekedett szemmeel Gizi.
– Micsoda? – döbbent meg Margitka – A Rozgonyi Pali meghalt?A Márti férje? A Pali?
– Igen – bólogatott együttérzően Gizi.
Margitkának kellett egy kis idő, hogy magához térjen.
– Jaj, a Pali. Az milyen rendes ember volt – csapta össze tenyerét.
– Igen.
– És fiatal volt, élhetett volna még.
– Igen.
– Mennyire szerette a gyerekeit. Meg a feleségét is!
– Igen, mindig csak a jók mennek el – szipogott Gizi, és újra végigmentek a szokásos temetői paneleken.
Lassan begördült a busz a megállóba. Felszálltak. Ahogy zötykölődtek hazafelé, Margitkának eszébe jutott jövetele eredeti célja.
– Te, Gizi! És nem tudod, hánykor lesz a Garai Ernő temetése?
– Szerintem az Ernő él – vágta rá Gizi, de ahogy kimondta, el is kezdett kételkedni. – Vagy meghalt?
– Mondom, hogy meg. Olvastam az újságban – felelte feddően Margitka.
Gizi a távolba bámult. Üres tekintettel figyelte az elhaladó épületeket.
– Jaj, az Ernő! Az milyen rendes ember volt – szakadt ki belőle a sóhaj.
És a busz ebben a pillanatban haladt el a nyugdíjas klub épülete előtt. Ebédosztás volt. A konyhás néni elvette az ételhordót, és közelebb hajolt az öreg füléhez.
– Ernő bácsi, rizzsel vagy nokedlivel kéri? – üvöltötte kedvesen.
(Fotó: RODNAE, kép forrása: Pexels)