A töltésről levezető úton László folyamatosan fékez, a kora délutáni napfény ezüstösen csillog sáros kerékpárján. Minden héten erre a környékre viszi útja. A fekete biciklis nadrág és a testhez simuló felső felett egy kabát védi a hideg téli széltől. Fényvisszaverő mellénye jól láthatóvá teszi őt. Nagy barna szemébe húzott sísapkája, borostás arca, kreol bőre extrém külsőt kölcsönöz neki.
Rutinosan halad az út mellett sorjázó házak előtt, amikor meglátja a két gyereket. Egy kisfiú és egy kislány játszik az út mellett, hat-hétévesek lehetnek. Amikor észreveszik őt, bátran ráköszönnek:
– Szia!
–Sziasztok! – válaszol neki és elmosolyodik, majd továbbhajt.
Mikor kiér a városból, a szél miatt összpontosítania kell, hogy az irányt tartani tudja az amúgy is szűkre szabott kerékpárúton. Hunyorogva nézi a tavasz közeledtét jelző, nyiladozó mezei virágokat. Úgy dönt, hogy megáll és szed egy kis csokrot otthonra. Amint leszáll a bicikliről, talpa, lábujjai zsibogni kezdenek, s mikor lehajol, derekában is érzi a fájdalmat. Lába minden lépésnél megbicsaklik, háta sem egyenesedik már rendesen. Félhangos szuszogásokkal, fájdalmas nyögdécseléssel szedegeti a virágokat, majd visszaballag az útra, és óvatosan a bicikli csomagtartójába teszi őket, a vászontáskájába. Visszaül a nyeregbe, rátapos a pedálra. A kerekek forogni kezdenek.
És a többsávos autóúton sorban suhannak el mellette a járművek.
Milyen zajosak! – morog magában. Meg ez a bűz! És a sok műanyag flakon… Borzasztó, hogy nem figyelnek az emberek a környezetre!
Már vagy egy órája halad így, amikor a kör végére ér. Néha kicsit unja is már, hogy mindig erre jár, de a mozgás és a szabadság éltető ereje minden nap arra készteti, hogy kitartson.
Hazafelé, mire eléri a Szeged táblát, már érzi, hogy izmai fáradnak, és a szokásos nyakfájás is megjelenik. Elvégre, már elmúlt hetvenéves. Elhessegeti ezeket a gondolatokat. Hiszen megőrülne otthon egyedül, muszáj mozognia! Hajt tovább rendületlenül, közben próbál arra is figyelni, hogy az orrán vegye a lélegzetet. Mikor a házakhoz ér, látja, hogy a két kisgyerek még mindig kint van az utcán.
Lelkesen integetnek is neki.
– Állj meg! – kiáltják kórusban.
László lelassít, majd megáll, és lábát leteszi a betonra. Nyilallás a talpban, alig hallhatóan felszisszen, kérdőn és mosolyogva néz a lurkókra. Ők pedig lelkesen utasítják a frissen szerzett ismerősüket, várjon egy kicsit, mindjárt visszajönnek.
A bokor mögé rohannak, és nemsokára ismét feltűnnek. A kislány copfja lebeg, ahogyan fut a kis pufi kabátban. Szedi a lábát, igyekszik tartani a tempót a fiúval, aki idősebb és fürgébb is nála. A kisfiú egy papírfigurát szorongatva siet a bácsihoz, nehogy elunja a várakozást és faképnél hagyja őket. Sapkáján a bojt fel-alá jár, zöld dzsekijében és fekete tréningruhájában úgy fest, mint egy manó. Mikor odaérnek hozzá, már nyújtják is neki: a kislány egy rózsaszín nyulat, a kisfiú egy kék denevérhez hasonló origamit.
– Ez a tiéd – jelentik ki, egymás szavába vágva.
– De hát miért adjátok nekem? – kérdezi döbbenten.
– Csak te álltál meg, amikor kértük – vágják rá egyetértésben.
László szemét elfutja a könny, s remegő kézzel átveszi a becses kincset. A virágok csendben lapulnak a vászonszatyorban, melléjük kerül a két figura is.
Visszaül a járgányára, int a gyerekeknek és a fiatal nőnek, akiről úgy véli, hogy az anyjuk lehet. Az árokpartról figyeli őket. Mosolyog és ő is búcsút int.
László hazafelé gyorsabban halad, a papírfigurák segítenek megküzdeni az ellenszéllel, pár percig a tagjai sem fájnak. Legördülő könnyeit a szél a levegőbe permetezi.
Az unokáira gondol, akiket olyan ritkán lát. Milyen jókat labdáztak a szobában, mikor legutóbb nála voltak! Ismét elfátyolosodik a szeme.
Mikor hazaér, a közös tárolóba tolja a biciklit és megállapítja, hogy ráférne már egy mosás. Kiveszi a kosárból a koszos vászonszatyrot, megnézi, hogy a virágok és az ajándék rendben vannak-e, majd elindul a lépcső felé. Ötödik emelet. Talpa ég, válla fáj, nyakát alig tudja megmozdítani. Kinyitja az ajtót, kulcsát ledobja az előszoba homályában meghúzódó cipősszekrényre. Besétál a nappaliba a vázáért, és a friss virágokat beteszi a szárazak közé. Kapnak egy kis vizet a csapról, majd az asztal közepére kerülnek. Sokkal szebbek, mint, amilyet a virágosnál lehet kapni.
A papírfigurákat felteszi a polcra a nappaliban. Még most is látja maga előtt a két kis lurkót. A kanapé melletti állványhoz lép, és kezébe veszi az éves naptárat a lemezjátszó tetejéről. Menye és unokái mosolyognak rá a március felirat alatt. Messze még a húsvét, talán akkor jönnek. Addig a papírfigurák töltik meg szívét melegséggel, valamint a képek, melyeken fia családja integet.
Rázni kezdi a sírás, maga sem tudja, miért.
(Fotó: Noralí Nayla, kép forrása: Unsplash)