Mária és Krisztina az egyetemen ismerkedtek meg egymással. Egy időben kezdtek el tanulni a vidékfejlesztési agrármérnöki szakon, apránként barátkoztak össze.
Tanulmányaik végéhez közeledve a családjuk mindinkább nyomasztotta őket. Mást sem lehetett hallani a rokoni összejöveteleken, mint az ajtóstól házba rontó kérdést: ,,Mikor mész már férjhez?”, vagy a valamivel tapintatosabbat: ,,Ugye, van már udvarlód?” – két véglet között skáláztak az aggódók.
Az érzelmi porondon minden megváltozni látszott, évfolyamtársuk, Márk feltűnésével. Mind a két lánynak tetszett a fiú ápolt, sportos megjelenése, sebes léptei, lobogó fekete haja, bőrének sápadtsága. A fiú hol Krisztinához hajolt közel és parfümjében megmártózva sugdosott a fülébe pajzán dolgokat: ,,Csak láthatnálak egy szál bugyiban!” Máskor Máriához dörgölőzött, a lány hajába fúrta arcát, és mélyen a szemébe nézve mormolta: ,,Imádlak, te cafat!”
A lányok a srác közelségétől megmámorosodtak, olyan volt számukra, mint egy láthatatlan, vibráló erő, ami mindig ott volt Márk jelenlétében; az egyetemi előadásokon, az utcákon, a büfékben, a mozikban. Néha Márk hozott magával egy másik fiút is, de a srácok az első kocsmánál leléptek, így rendszerint hármasban ténferegtek az éjszakában.
Végül is, nem lehet egyszerre a két lánnyal! – elképzelte már, és egyáltalán nem zavarta volna az édeshármas, de nem volt hozzá elég tapasztalata. Egyik éjszakai tivornyázásuk után a mulatóban felejtették Máriát. Márk részeg bódultságában észre sem vette, főleg, hogy hazafelé Krisztina szájon csókolta, és felébredt benne a vágy. A hajnali város egyik kapualjában elvarázsolták egymást. Állva. ,,Jól van úgy!” – gondolta Márk, a filmekben is így csinálják. ,,Menő vagyok, menők vagyunk, Baby!”
Utána Krisztinát taxiba dugta, mert nem tudott mit kezdeni a hirtelen megváltozott helyzettel. Neki, mint a kígyónak, le kellett vedlenie a régi bőrét és újat növesztenie, de még nem állt készen erre. Időre volt szüksége, hogy átgondolja, mi történt abban a szűk sikátorban velük; vele és Krisztinával. ,,Ja, nem, semmi velünk, Baby!” – motyogta magában ittasan.
Tántorgott hazafelé a kietlen utcákon, míg a telefon csengése magához nem térítette. Mária volt az, elmondta, hogy már otthon van.
– Ti hol vagytok? – kérdezte, és óriási ásítás hallatszott a vonal másik végéről.
– Felmegyek! – Márk csak ennyit bírt kinyögni. Álmos volt, és az éjszaka is nappalba fordult. Mária halkan nyitott neki ajtót.
– Gyere! – suttogta, és a ruhájánál fogva magával húzta a szoba felé.
Márk levette a kabátját, és hagyta, hogy az a padlóra essen, aztán végigvágódott az ágyon, és már álomba is zuhant. Mária hozzábújt és átölelte, így szuszogták álomba magukat. Később Márk keze a melléért nyúlt, majd egész testével ránehezedett. Hamar végzett, a szemét ki sem nyitotta, majd újra álomba zuhantak.
Hétfőn az egyetemen Krisztina és Mária együtt röhécselt, persze arról, ami Márkkal történt, mindketten mélyen hallgattak. A fiú nem ment oda hozzájuk, nem bírt a szemükbe nézni, inkább a srácokkal sunnyogott. Majd amikor a két lány távolról, arcukon széles mosollyal magához intette őt, szorongva ugyan – és némi lelkiismeretfurdalással –, de hozzájuk lépett.
– Na mizu, szépségeim? – vette fel régi szerepét, és közéjük huppant az ülésre, jobbra is, balra is egy-egy puszit adott.
Krisztina nagyot húzott az üdítőjéből.
– Jó volt a hétvége! – vihogta.
– Márk, jó volt? – sóhajtotta Mária.
Márk nem szólt, csak zavartan röhögött. Egész jó kedve lett, azt gondolta, mégiscsak jó neki ebben a hármas játékban.
– Márk, most már kényelmesebb helyen is megismételhetjük, tudod… azt! – szólt Krisztina vidáman, és egészen közelről a fiú szemébe nézett.
Márk fészkelődni kezdett az ülésen.
– Hogy mi, ti összejöttetek? – álmélkodott Mária, közben Krisztina és Márk arcát kutatta, hátha ugratás az egész.
– Persze, mit gondoltál, bírjuk egymást! – nevetett Krisztina.
– Na, ez szép, mert ez a szemét rám is, rám mászott! – mondta elfúló hangon Mária.
Krisztina megmerevedett, és tágra nyitotta a szemét.
– Hogy te mekkora cafka vagy! Miért kell a másik kapcsolatába belepiszkítanod? – tört ki belőle a felháborodás.
– Szállj le rólam, te ribanc! Húzzatok az életemből! – Mária hangja elvékonyodott, és tenyerével eltakarta arcát.
– Azt hiszed, ezek után kellesz nekem? – Krisztina felpattant a helyéről, és otthagyta őket.
Márk lehajtott fejjel, lassan felállt. Utálta, ha a lányok balhéztak vagy ordibáltak egymással. ,,Tök gázak, hogy is tudtam eddig elviselni őket?”
– Na, pá, kisanyám, lépek! – köszönt el Máriától.
Most vette észre a két lányt a távolabb állók csoportjában, őket még nem ismerte.
(Fotó: Pixabay)