Nem néztem se jobbra, se balra, elszántan mentem előre az egyre sűrűbb hóesésben. Esteledett. Sötét lesz, mire odaérek − gondoltam. − Nem baj, legalább nem ismer meg egyből.
Egy kutya csaholt a nyomomban. Nem volt szívem elzavarni, pedig meg fogja kérdezni, kié, és akkor nem lesz olyan drámai a találkozásunk. Ez se számít.
Ahogy közeledtem a házhoz, egyre szaporábban vert a szívem. Mit mondjak neki? Majd’ harminc éve nem beszéltünk egymással. Még kölyök voltam, amikor elvágtam a hozzá kötő szálakat, most pedig közel vagyok az ötvenhez. Feleségem van, gyerekeim, szilárd egzisztenciám.
Mindez nem jelent semmit. Már most a torkomban dobog a szívem. Talán meg se tudok szólalni, ha ott áll majd előttem, és rám néz azokkal a szűkre húzott szemeivel. Szenvtelenül vizsgáló tekintetétől gyerekként mindig elbizonytalanodtam. Mert számonkért. Már azelőtt, mielőtt megszólalt volna. És amikor megszólalt, tényleg mindig számonkért. Hogy miért hosszú a hajam, miért nem jó nekem a zsíroskenyér, miért nem a másik nadrágomat veszem fel, miért… Miért? Nem tudta elképzelni, hogy a világot másmilyennek is lehet látni, mint amilyennek ő látja, hogy esetleg valaki máshogyan szeretne élni, vagy épp másnak örül.
Amikor ivott, már nem bújt álarc mögé. Ha válaszoltam a kérdésére, ütött, ha nem válaszoltam, ütött, nem volt olyan, amibe ne tudott volna belekötni. Anyámat ilyenkor brutálisan megverte, és amikor elég nagy lettem ahhoz, hogy közéjük álljak, engem ütött. Nyitott tenyérrel, ököllel, ahogy éppen jött. Mégiscsak az apám – gondoltam ilyenkor is. Aztán egyszer, amikor éppen közöttük álltam, feltettem magamnak a kérdést: Neki tényleg mindent szabad? És ütöttem. Elterült a kövön, majd elvesztette az eszméletét. Nem hívtunk mentőt. Amikor magához tért, beszédelgett a hálószobába. Csak este bújt elő. Nem szólt se anyámhoz, se hozzám. Még csak ránk se nézett. Akkor döbbent rá, hogy ő itt már nem uralkodik senkin. Az erejének látszatát fenntartó apai nimbusz szertefoszlott.
A szekrény tetejéről levette a nagy bőröndöt, és bedobálta a cuccait. Köszönés nélkül ment el. Azóta nem láttam. Anyámmal megkönnyebbülve öleltük meg egymást, de mégsem voltunk felhőtlenül boldogok. Eszembe jutott az az idő, amikor még rajongtam érte. Fogalmam se volt, hol bicsaklott meg ez az egész. Hol és mikor lopakodott be az életébe az a mérhetetlen frusztráció, a jelentéktelenségnek az a pusztító érzése, amit úgy próbált meg kicselezni, hogy királlyá koronázta magát saját a családjában, és ami miatt egyre többször itta eszméletlenre magát.
Talán a börtön lehetett a fordulópont. Addig a közösség megbecsült tagja volt, vállalkozóként, szakiskolai tanárként része a helyi elitnek. Aztán ittasan halálra gázolt egy kerékpárost, és amikor hat hónap után − jó magaviselete miatt fél évvel hamarabb − kiengedték a sittről, a régi barátok, ismerősök elhúzódtak tőle. Nem hívták meg többé a névnapi bulikba, nem álltak le vele beszélgetni az utcán. A megrendelők is kezdtek elmaradozni, egyre kevesebb lett a munkája. Igen, akkoriban kezdett el masszívan inni, és egyre jobban magába fordult.
Megbántam-e, hogy megütöttem? Igen. A fiú dolga nem az, hogy így zúzza szét a nagy fehér Isten mítoszát. Nem, nem bántam meg, mert a férfi dolga az, hogy megvédje a gyengébbet, óvja a nőt. Nem azért ütöttem meg, hogy bebizonyítsam, én vagyok az erősebb, és mostantól én vagyok a család feje. – Azért ütöttem meg, hogy véget vessek az ámokfutásának.
Mostanáig nem hallottam róla, vagy talán nem akartam hallani. Nem tudtam, él-e még, hol lakik, mit csinál, van-e új családja. Aztán néhány hete a zsúfolt pesti utcán összefutottam egy haverjával. Szemrehányón mondta: „Apádnak hetei vannak hátra. Egyetlen vágya, hogy még egyszer láthasson, mielőtt elmegy”. Elkértem a címét.
A falu széli házban égett a villany. Bekopogtam. Ő nyitott ajtót. Megállt előttem, hosszan nézte az arcomat. A kutya ott ugrált körülöttünk, de észre se vette. Gyulladt szeméből könny szivárgott. Aztán gondolt egyet, lehajolt, és gyúrt egy hógolyót. Hógolyócsata? – kérdezte, éppen úgy, mint gyerekkoromban. Elmosolyodtam. Én is gyúrtam egyet.
(Fotó: Victoria Akvarel, kép forrása: Pexels)