Ég a szemem a monitor kék fényétől. Begépelem az ISBN számot a megfelelő rubrikába, aztán még egyszer ellenőrzöm Az orosz irodalom kistükrének adatait. Mentem a programban a tételt, és lecsukom a szakkönyv fedlapját. Bekerült az elektronikus katalógusba. Soha senki nem fog belépni az olvasóterem ajtaján, hogy halaszthatatlan igényét fejezze ki erre a ‘81-es műre, pontosan tudom. De ez a munkám; időnként lepisszegni a számítógépeknél hangoskodó diákokat, felvinni az új programba az elavult állományt, várni, hogy jöjjön egy buzgó kutató, aki izgalmas feladattal bíz meg, és leginkább csak nézni az faliórát, hogy mikor indulhatok a buszhoz, amivel nem utolsóként és megszégyenülve érek majd a gyerekért az oviba. Csikordul az ajtó. Alacsony, körben ősz, középen kopasz férfi jön be, és én beledermedek az ősrégi forgószékbe. De hát már nyugdíjba mentél, te nyomorult! Biccent, elhalad az íróasztalom előtt. A nyakam merevvé válik, mint gyermekkoromban a skarlát negyvenfokos lázának bénulatában. A férfi a második sor szélére ül, az ablak mellé. Odakint megkondul a Várostorony harangja, aztán dallamot zenél: „Hogy jön, szívünk várva várja! S, hogy felzeng a trombitája!” Az olcsó kávétól savanyú gyomromban hányinger kavarog. Remeg a mutatóujjam az egér görgőjén, elengedem. A képernyő villódzását kikerülöm, figyelem őt. Szuszog. Akkurátusan pakolja a golyóstollakat az asztalra, elnyűtt füzetet helyez melléjük – tökéletes a párhuzam –, aztán feláll. A folyóiratok felé indul. Az állvány épp a hátam mögött van, göbökbe ugrik össze az izom a gerincem mentén. Számolok, egyre beszív, kettőre kifúj. Képtelenség, hogy a régi könyv, por és egyetemisták kipárolgásának kavalkádjából összeálló levegőben érezzem verejtékének keserűségét. Épp, amikor a pulóverem mandzsettáját húzom az orrom elé, a vállamra teszi tenyerét. Megugrok, az íróasztalnak ütődő mellkasom leveri Az orosz irodalmi múlt egyik rongyos példányát. Lassú vagyok, a lábam elé esik. Nem akartam megijeszteni, dörmögi, és már ott is van a feje a térdemnél. Most! Csak aprót kellene mozdulnom, pont eltalálnám a kemény csonttal a lüktető halántékát. A lepottyant kötetet az ölembe teszi. Éget. Segítsen nekem, kéri nyájasan. Tessék, Tanár Úr! Miben? – a készséges hangomon beszélek, undorodom magamtól. A Testnevelés, sport, tudomány korábbi számait keresi. Felállok. El kell mennem mellette, a világért se hátrálna. Hídba hajtom a törzsem, hogy ne érjek hozzá. Valóban keserű a szaga. A Testnevelés, sport, tudomány a polc alján van, le kell guggolnom, és mikor a legmegalázóbb módon tolom ki a fenekem, mert ezt máshogy nem lehet, közvetlenül mögém lép, a hátsóm a nadrágszárát súrolja. Szaporán szuszog. Még mindig csinálod, te rohadék? Felhajtom az e havi folyóiratokat mutató takarólemezt, és a rejtett polcról kiveszem a múlt év egész paksamétáját. Ingerülten felállok, három határozott lépést teszek, és az asztalra csapom a kupacot, rá a márkás tollaira, hogy törne el az összes. Köszönöm, gurgulázza, és az arcom felé nyúl mutató- és középső ujját görbítve, ahogy a gyermekek hibátlan pofikája felé szoktak a csipkedős nénik. Tudom, hogy mit akarsz.
Hirtelen a tornaszertárban vagyok, a kosárlabdákat pakolom a padlóról a salgóra. Kicsi és gyönge a kezem, csak egyesével tudom őket a helyükre tenni. A sokadik guggolásból nem tudok kiegyenesedni, mert a keze a vállamra nehezedik. Szaporán szuszog. Keserű verejtékszag árad belőle. Beállt velünk kosarazni az órán, élet-halál harcot vívtunk a pályán, és én a negyvenöt perc alatt végig hitegettem magam, hogy csak a megerőltetéstől liheg, és csak a hatékony védekezés érdekében tolja nekem az ágyékát vagy karol át hátulról. Minthogy ő maga egyszerre játékosként és bíróként állt a pályán, senki sem fújt bele a sípba faltolásért. Tanár úr, kérem, nyöszörgök vaskos tenyere alatt, lesütött tekintetem a szürke sportcipőjén keresi a megoldást. Rögvest elenged és ártatlan képpel felemeli karját, ahogy meccsen szokás eljátszani: Nem csináltam semmit. Jól kosarazol, duruzsolja az arcomba közvetlen közelről. Csak át kellene nyúlnom a medicinekhez, és belevágni egy tízkilóst a mellkasába, aztán kimenekülni. Nem mozdulok, ő viszont igen.
Visszaül a salátalapos spirálfüzetéhez, elmélyülten lapozgatja a szakirodalmat. Én is visszatérek a helyemre. Figyellek! Nyílik az ajtó, a szőke, elsőéves Temessy Zsuzsa jön be, dekoltázshoz szorított tanszerekkel. Körülnéz, aztán a második sor nyelvkönyvek felőli végére ül, és homlokát támasztva olvasni kezd. A Tanár úr keze megáll a jegyzetelésben, néhányszor megrázza a Paxot göcsörtös ujjai között, majd feláll. Mintha gondolataiba mélyedne, oldalog a nyelvkönyvek felé, nincs ott neked keresnivalód! Megáll a lány mögött, és a füléhez hajol: Mit tanul, Zsuzsika? Reccsenés. Összetörtem az egeret a markommal. Leemelem a kezem a hitvány műanyagról, úgy vizsgálom a kézfejem, mintha először látnám; már nem olyan kicsi, az erek felduzzadt patakokként szaladnak rajta. Kilököm a gurulós széket magam alól, csattanva vágódik neki az újságos állványnak. Az olvasóterem diszkrét alapzaja megszűnik. A tanár úr elkapja a fejét Zsuzsa fülétől, és felém fordul. Pislogás nélkül nézzük egymást. Az öreg gépházak zümmögnek csak. Orrlyukam kitágul. Célra tartott fegyver a szemem. Szaporán szuszog. Kapiskálod már? Elsápad. Bólintok.
(Fotó: Element5 Digital, kép forrása: Pexels)