– Hangosítsd fel a tévét, Apjuk! Nem hallom a híreket! Tudni akarom, mi lett a postással, akit megkergetett egy veszett kecske.
– Ez csak a reklámblokk – mondta Konrád.
A felesége egy pillanatra abbahagyta a mosogatást, és megtörölte kezét a kötényben.
– Akkor meg minek bámulod annyira?
Konrád jobbnak látta csendben maradni. A neje legyintett, majd csörömpölt tovább a habos vízben úszó, piszkos edényekkel, de még így is érzékelte a tompa neszt.
– Te is hallottad? – A feleség megint felhagyott a súrolással és fejével a fal felé biccentett.
– Nem hallottam semmit.
– Biztos megint veszekednek.
– Semmi közünk hozzá.
– Már hogyne lenne?! Huszonöt éve a szomszédaink. A gyerekeink együtt jártak óvodába. Akkoriban még nem derogált nekik a közös sütögetés. Amikor még a Julika apja pénzelte őket. Bezzeg most, hogy örököltek, már köszönni sem igen akarnak. A Julika legalábbis. Az a papucs férje meg…
Konrád úgy tett, mintha belefeledkezne a reklámokba, és miután a reklámblokk véget ért, felcsendült a híradó jól ismert zenéje.
– Tekerd már fel a hangerőt! Nem akarok lemaradni, mint a múltkor – utasította megint az asszony.
Konrád készségesen felhangosította a tévét. A feleség befejezte végre a mosogatást, levette a kötényét, és elterült a kanapén. Áhítattal hallgatta a helyszíni tudósítást a postással és a kecskével, majd az újabb neszre felkapta a fejét.
– Hallottad megint?
– Az égvilágon semmit – füllentette Konrád, hogy végignézhesse a sporthíreket.
– Átkozott ikerház, mondtam, hogy ne ide építkezzünk! De nem hallgatott rám senki!
– Hiszen te akartál itt élni!
– Neked meg mindegy volt, nem igaz?! Ahogy az is, hogy mit eszünk vacsorára. Találjam ki egyedül.
– Eddig mindent megettem, amit elém raktál.
– Ez a szerencséd, máskülönben…
A szomszédból átszűrődő zajok egyre hangosabbak lettek. Az asszony a falhoz somfordált, tölcsérként emelte a kezét a füléhez, és úgy hallgatózott.
– Épp most törtek össze valamit – tudósított. – Most kiabálnak, azt mondja az egyik, hogy elköltözik, erre a másik, hogy házassági szerződés. Meg, hogy ki fogja semmizni. Várj, nem is! Azt mondta…
– Az ő dolguk. Ne avatkozzunk bele!
– Eszem ágában sincs beavatkozni, csak kíváncsi vagyok. Talán valamelyiknek szeretője van. A múltkor a futárfiú hosszasan elidőzött náluk, amikor a Julika egyedül volt otthon. Pont, mint abban a sorozatban.
– Túl sok szappanoperát nézel.
– Mert a szappanoperák hősei a kezükbe veszik az irányítást, kézrátétellel megszelídítik a legádázabb fenevadat is, és néhanapján virággal kedveskednek szívük hölgyének.
Konrád a tévét bámulva bólintott.
– Halkítsd már le, most az egyszer!
Végül nem volt szükséges lejjebb venni a hangerőt, kristálytisztán hallottak minden elhangzott szitkot a fal másik oldaláról, majd a kert felől. Akaratlanul is fültanúi voltak annak, hogy Julika cifra szavak kíséretében dobálja ki az utcára az ura holmiját. Ez így ment egy fél órán át, mire lecsitultak a kedélyek.
– Én elmosogattam. Apjuk, te vidd ki a szemetet, mielőtt lefekszel! – Az asszony kielégítette kíváncsiságát, nyugovóra szándékozott térni. Konrád a békesség kedvéért fogta a félig üres szemeteszsákot, és elindult a bejárati ajtó felé.
A sötét udvaron ismerős alak állta útját. Tekintete segítségért könyörgött, így Konrád együttérzően megpaskolta szomszédja vállát.
– Apjuk, ébredj! Van valaki a házban – szólongatta felesége éjnek idején.
– Csak képzelődsz. Aludj tovább! – mondta Konrád, majd átfordult a másik oldalára.
– Valaki tényleg van odalent. Talán betörő. Annyi a lopás mostanában.
Az asszony annyira azért nem reszketett, hogy ne keljen ki az ágyukból egy szál hálóingben, csakhogy lefülelhesse a besurranót. Konrád rögvest követte feleségét a földszintre.
– Nincs itt senki. Csak álmodtad – sürgött, hogy mielőbb visszafekhessenek. A felesége az üres nappali láttán már épp kezdte azt hinni, hogy hallucinál, aztán egy váratlan irányváltással az előszobába sietett, és felrántotta a sufni ajtaját.
– Apjuk, gyere gyorsan! Még hogy képzelődöm! A betörő itt hagyta a cipőjét – suttogta izgatottan.
Konrád egyszerűbbnek látt, ha színt vall.
– Ez a Julika férjéé.
– Hogy került ide a cipője?
– Nem akarta összepiszkítani a házat, ezért levetette, mielőtt lefeküdt volna aludni.
– Itt szállásoltad el? A tudtom nélkül?
– Kidobták otthonról, megszántam szerencsétlent.
– Ez az én házam is! Jogom van tudni mindenről, ami itt történik.
– Hagyjuk pihenni, nehéz napja volt! Julika meg az apja kizsigerelték a huszonöt év alatt, pedig éjt nappallá téve dolgozott a családjáért.
– És ha a Julika keresni fogja? Tudod, hogy milyen kiállhatatlan, ha nem az akarata szerint történnek a dolgok.
– Persze, nem hiába vetette el magát vele. És nézd meg, mi lett belőlük! Pedig milyen boldognak tűntek az esküvőjükön!
– Mi talán nem voltunk azok?
– Miért beszélsz múlt időben?
– Mióta kirepültek a gyerekek, már csak a házimunka, meg az anyád ápolása maradt nekem. Néha már bánom, hogy nem vártam még egy kicsit, ahogy anyám javasolta, talán kifogtam volna idővel egy szappanoperahőst is.
Konrád megütközött az elhangzottakon, de mire válaszolhatott volna, odakintről meghallották Julika sipítozását. Semmirekellő férjét szólongatta, fenyegette, hogy a gatyáját is elpereli tőle, amiért rá pazarolta a legszebb éveit.
– Apjuk, nehogy kimenj! Még a végén bajod esik nekem!
Konrád figyelmen kívül hagyta neje aggodalmaskodását.
– Ideje intézkednem – mondta határozottan, és azzal kilépett a házból.
Julika torkaszakadtából üvöltött és követelte, hogy adják ki a férjét. Konrád egy kézrátétellel elintézte, hogy a lárma apránként elhalkuljon, és Julika csendben visszavonuljon saját otthonába.
Konrád dolga végeztével leszakított egy bimbózó virágszálat a kerti ágyásból, és visszatért nejéhez. Az asszony arca egyszeriben felderült, és a legédesebb hangján szólalt meg.
– Mondd csak, Konrád, mit szeretnél holnap vacsorára?
(Fotó: shivaraj s, kép forrása: Pexels)