A férjem gyűjti a CD-ket. Mikor hozzám költözött, egy bőrönd ruhát, egy gitárt és két szatyor CD-t, kazettát, bakelitet és DVD-t hozott. Fogalmam sincs, az hány darab, de egyesével bemutatta nekem őket, hogy kivel hogyan ismerkedett meg és mivel vette le a lábáról. Akkor a szerelem rózsaszín ködén át ezt rendkívül imponálónak találtam. Ittam szavait, mikor elemezte a rocktörténelem nagyjait, mikor elmesélte, melyik dal hogy született, hogy melyik zenekar hogy választott nevet magának. Imádtam a tematikus napokat, amikor valakinek az emlékére meghallgattuk az életművét. Például minden év április 5-én Nirvanat hallgattunk Kurt Cobain emlékére, július 3-án Jim Morrisont, szeptember 18-án Jimi Hendrixet, január 10-én David Bowiet. Ahogy a köd lassan felszállt, úgy lett az érdekes és különleges hobbijából fárasztó és unalmas pénzkidobás. Már nem akartam meghallgatni egy-egy zenész életútját és dalait, pláne untam, hogy melyik CD-t mennyiért vette és miért különleges. Azt is, hogy kinek hány nőtől hány gyereke van, hogy a kiadó irodájában milyen bútor található, vagy hogy melyik dalban hány akkordos gitárszóló van. Az sem érdekelt, hogy mi a különbség egy zenekar japán, amerikai és európai borítója között, és hogy melyik zenész mit fogyasztott és mennyire volt beállva egy-egy koncerten, vagy ki-hol-mennyiért bérelt stúdiót a lemezfelvételhez. Utáltam a tematikus napokat, és hogy az esküvőnk időpontjánál egyetlen dolog foglalkoztatta a leendő férjemet: ne legyen egyik neves zenész születésének vagy halálának a napja, mert azt nem vehetjük el önző módon tőlük. Talán emiatt nem is sikerült az elmúlt hat évben megjegyeznie a házassági évfordulónkat. Ráadásul olyan szerencse ért minket, hogy a Metallica turnézott abban az évben, így a nászút igazodott a zenekar programjához. Én romantikus európai körutat terveztem, amiből az lett, hogy részt vettünk három Metallica koncerten, három különböző városban, majd hazautaztunk.
Amikor négy éve, egy borongós őszi napon fáradtan hazaértem munkából, komoly arccal kérte, hogy üljek le, mert nagy elhatározásra jutott. Hosszas csend és nagy sóhajtások után a kezét tördelve kibökte, hogy abbahagyja a lemezgyűjtést. Belül ujjongtam és sikítottam, mint tinilányok a Beatles koncerten, de azért igyekeztem rezzenéstelen arccal hallgatni. Kérte, hogy fogjam fel a helyzet súlyát és ne mosolyogjak, mert nagyon nehezen hozta meg ezt a döntést, és ez egy meghatározó pillanat az életében.
– És miért döntöttél így? – kérdeztem mosoly nélkül, teljesen átélve mondandójának jelentőségét.
– Belefáradtam. Sok időt elvesz, hogy egy-egy ritka darabot keresek. Ezt az időt inkább veled töltöm a jövőben. Napok óta nem aludtam, mert ezen tipródtam – válaszolta sápadtan, megtörten, szeme fénytelenül meredt a semmibe.
Pár hét után feltűnt, hogy az előző évben, a kifejezetten a hanghordózinak csináltatott polcrendszeren újabb és újabb lemezek tűntek fel. Kétszáztizenpár CD-t számoltam meg egy péntek éjszaka, amikor ő valami koncerten tombolt tőlem kb. 200 km-re. Egy ideje nem követtem, mit hallgat, ki a kedvenc gitárosa, basszusgitárosa, dobosa, billentyűse, melyik a kedvenc lemeze, vagy ki a kedvenc előadója. Ismerkedésünk hajnalán mindenhova vele tartottam, még egy hörgős metál punk performanszra is, aztán véget ért a kampányidőszak, és ezzel a lelkesedésem is. Én ebbe fáradtam bele.
Másodszor két éve, egy hideg téli estén mondta, hogy abbahagyja a CD-gyűjtést. Megkérdeztem, hogy hagyhat abba valamit, amit korábban abbahagyott. Félreértettem. Nem általában a CD-gyűjtést hagyta abba, csak egy konkrét zenekar lemezeit nem gyűjti. És olyat azóta tényleg nem vett. Persze, hogy nem, mert megvan az összes. Nincs, és ne viccelődjek, legyek megértő és támogató feleség. Pont azért lett elege, mert két első kiadásos akármi még mindig hiányzik, de azokat csak aranyáron találta, és inkább lemondott róluk. Rendben, hogy tudok segíteni? Ma van Hobo születésnapja. Meghallgatom vele a József Attilá-s albumát?
Nyáron frissíteni kellett a lakásbiztosítást, és kérte, hogy a CD-gyűjteményét vegyük bele. A kosztümös ügyintéző kicsit értetlenül nézett rá, majd együttérzően rám, és az asztalon nyugvó kezemet melegen megszorította. A férjem büszkén mutatott a telefonján valami alkalmazást, hogy nézzük meg, milyen sokat ér a gyűjteménye. Ott szerepelt az összes lemez előadónként minden fontos adattal, mint kiadó, kiadás éve, hány darabot adtak ki, és mennyit ér, de mivel neki szinte mind dedikált, ezért jóval értékesebb. Az összeget látva kikerekedett a szemem. Este háromszázharminc CD-t számoltam meg, amire immár van biztosításunk. Másnap javasoltam, hogy ne vegyük fel a babaváró hitelt, hanem adjuk el a gyűjteményét, ha tényleg ilyen sokat ér. Nem szólt semmit, csak tekintetével háromszázharminc tüzes nyilat lőtt belém, majd végigsimított egy sor CD-n és megnyugtatta őket, hogy nem esik bántódásuk.
Pár hónap múlva úgy alakult, hogy egy hétig otthonról kellett dolgoznom. Minden nap hozott a postás csomagot, és minden nap CD-t rejtett a buborékos boríték, ami Németországból, Koreából, vagy épp az Egyesült Királyságból érkezett. Pénteken végül megkérdeztem, hogy ha nem gyűjt CD-t, akkor miért érkeznek naponta újabbak? Ismét félreértettem. Legutóbb új előadók lemezeit nem kezdte el gyűjteni, de a meglévő kollekciókat teljessé kell tenni. Értem. Este négyszázig számoltam a CD-ket, aztán meguntam. A kazettákat, bakeliteket és DVD-ket nem is számolom, azok csak egy-egy polcot foglalnak el. Milyen kár, hogy csak azokat tartja pedáns rendben, és a gardróbjában össze-vissza van minden. Kivéve a zenekaros pólókat, amik szépen vállfán lógnak ABC sorrendben, az ingek pedig valahol a szekrény alján gyűrődnek. Ha új zenei pólóval találkozom a mosáskor, az új fellángolást jelent. Az új fellángolás pedig azt, hogy minden valaha kiadott lemezt, kislemezt, válogatást be kell szereznie az új szerelmétől.
Mire kitavaszodott, ismét leültetett, és ünnepélyesen bejelentette, hogy megvan minden, és igazából abbahagyja a gyűjtést. Nem kérdeztem semmit, csak átöleltem, és annyit mondtam, hogy mellette állok ebben a nehéz időben.
Ma korán keltem, és 532 CD-t számoltam össze. Még egy szabad polc van. Nem tudom, az meddig lesz üres, mert új pólóval találkoztam a szennyesben.
(Fotó: Andre Moura, kép forrása: Pexels)