A pince a legjobb hely a világon, állapította meg sokadszorra is, miközben a kapuból kitartóan integetett a férje után. Így ment ez már hónapok óta. Péntekenként Józsi telepakolta alkatrészekkel Schwarzwald színű Suzukijának csomagtartóját, aztán meg sem állt az autószerelő műhelyéig. Alig várta, hogy a férje elmenjen otthonról, és végre egyedül maradhasson. A pince volt a mentsvára.
Józsi régen egy raktáráruházban dolgozott, de a baleset után otthagyta. Nem bírta elviselni az emberek közelségét, ahogyan ő sem. Azóta egész nap olajos fémdarabokkal szöszmötölt a garázsban. Különösen a lengéscsillapítókkal és a gyújtásokkal szeretett bíbelődni, de bármilyen alkatrészt rendbe tudott hozni. A régi Opel Astrájukat is ő tartotta karban.
Szerették ezt az autót, akkor vették, amikor kiderült, hogy teherbe esett. Spontán, negyvenhárom évesen, két vetélés és három sikertelen lombik után, épp amikor már végleg letett arról, hogy valaha is anya lehet. Belefáradt a hosszú évek óta tartó várakozásba, a hormonkezelésekbe és a hangulatingadozásokba, de leginkább a veszteség fájdalma viselte meg.
Először el se merte hinni, amikor meglátta a két csíkot a terhességi teszten, a keze is remegett az izgalomtól. Leült a WC deszkára, összeszorította a combját, mintha attól tartott volna, hogy a kis élet, ami épp csak megfogant, elillanhat belőle. Szeretett volna valami magasztosat vagy földöntúlit érezni, de csak a félem munkált benne.
Azóta eltelt hat év, és megváltozott az élete. Már egy ideje szorongáscsökkentőt szedett, néha altatót is, különben egész éjszaka a plafont bámulta. A nappalokat még nehezebben viselte. Nem bírta az erős fényt, megfájdult tőle a feje, így inkább egész nap a lakásban maradt. Folyton pakolt. Ha nem tehette, vibrált benne a feszültség, amiről sosem tudta megmondani, honnan ered, csak azt érezte, ahogy átveszi az uralmat a teste felett. Átrendezte a fényképeket a falon, kirámolta a ruhásszekrényeket, pólók, nadrágok hevertek szanaszét a szőnyegen. Józsi sokat mérgelődött a káosz miatt, de leginkább csak magában, nem akarta még jobban felidegesíteni.
Amíg dadusként dolgozott egy bölcsődében, utálta a felfordulást, kínosan ügyelt a rendre. Nagyon szerette a munkáját, a gyerekeket is imádta, de mióta leszázalékolták az idegeivel, gyűlölte az életét. Ha a pince nem lenne, már rég megbolondult volna. Józsi mit sem tudott az egészről, ha otthon volt, sosem ment le. Attól félt, hogy váratlanul rányit, és akkor be kellett volna vallania neki mindent.
A Suzukit elnyelte a messzeség. Végre egyedül maradt. Becsukta a kaput.
A járdát élénksárga napvirágok szegélyezték, hosszú, keskeny leveleik nyurgán nyújtózkodtak az ég felé. A ház végében, a kerítés mögött kis patak csörgedezett, mellette két meggyfa árválkodott. Innen nyílt a pince. Ahogy belépett, rögtön felkapcsolta a villanyt. Józsi ritkán jött le, nem volt itt semmi, csupán néhány régi kacat. A falak mellett szürkére mázolt fémpolcok kapaszkodtak egymásba, alul cipősdobozok, felül használt ruhák és régi törölközők. A földön megfakult újságok hevertek, a sarokban egy rombuszmintás, zöld fotel állt, benne puha takaró. Leguggolt az egyik polc elé, félretolta a kartonokat, és kihúzott egy kék dobozt. Leült a fotelba, a dobozt letette maga elé. A fehér moher bélésen egy újszülött játékbaba feküdt. Amilyen a kislánya lett volna, ha nem veszíti el magzatként, huszonkilenc hetesen.
Beléjük rohant egy szabálytalanul előző autó a szemközti sávból. Az orvosok szerint kész csoda volt, hogy túlélték az ütközést, de azt kívánta, bárcsak ő halt volna meg a kislánya helyett. Sosem tudta megbocsátani magának, hogy életben maradt. Képtelen volt beszélni a történtekről. Inkább a csendet választotta, Józsi pedig belesimult az ő hallgatásába. Bezárkózott a garázsba az alkatrészei közé, ő meg a nyugtatókba kapaszkodott. Talán már nem is élne, gondolta, ha egy évvel ezelőtt nem botlik bele egy német babagyártó cég hirdetésébe a Facebookon. Péntek volt akkor is, amikor elhozta a postáról a csomagot.
A rombuszmintás fotel nagyot nyekkent alatta, ahogy a doboz fölé hajolt. Már annyiszor látta a babát, mégsem tudott betelni vele. Combján a bőr hurkákban ráncolódott, lábát enyhén behajlította, apró lábujjai egymáshoz simultak. Egyik kezét finoman ökölbe szorította, a másikkal mintha az arcát simogatta volna. A feje formás volt, ahogy az orra és a füle is. Pici szájával csücsörített. Egyszerűen tökéletes, állapította meg újra. A karjába vette. A bőre selymesen puha, a szilikon megtévesztően utánozta a valóságot. Becsukta a szemét. Az arcát hozzáérintette a babáéhoz. Érezte a hintőpor illatát, amit a valóságban soha nem szívhatott magába, de a cég mindenre gondolt. Ringatni kezdte a kicsit. Előre-hátra dőlt, közben halkan dúdolt „Tente baba, tente, itt van már az este…”
A szorongása percek alatt megszűnt. Egyszerűen csak boldog volt. Könnyűnek érezte magát, hátradőlt a fotelban, karja elernyedt. A baba az ölébe csúszott, ő pedig elszenderedett. Még soha nem történt vele ilyen, talán az erősebb nyugtató lehetett az oka.
Nem hallotta a pinceajtó csukódását sem, amikor felriadt, Józsi már ott állt előtte.
– Zárva volt a… műhely – motyogta zavartan, közben hol őt, hol a babát fürkészte.
Ijedten nézett fel rá, mint egy kisgyerek, akit rosszaságon kaptak. Egy hang sem jött ki a torkán. Józsi közelebb lépett. Megijedt, hogy el akarja venni tőle a babát, így erősen magához szorította, de a férje nem tett semmit, csak némán nézte őket.
– Menjünk fel! Mutatni akarok valamit! – szólalt meg végre Józsi. – Hozd őt is! – tette hozzá félszegen.
Becsomagolta a babát a puha takaróba, aztán elindult Józsi után. Ahogy a pincéből kilépett, a fény elvakította szemét. Megszédült. A szél rózsaillatot hozott a virágágyások felől, valahonnan zene szólt. Józsi megállt a garázs előtt, kinyitotta az ajtót. Nem értette, mit keresnek itt. Az orrát fáradt olaj szaga csapta meg, a gyomra émelyegni kezdett. Nem nézett körbe odabent, Józsi világa volt, nem az övé. Idegennek érezte itt magát. Józsi becsukta az ajtót, és egy nagy kartondobozt húzott elő a sarokból. Felhajtotta a tetejét, kivett belőle egy piros, fémvázas fotelt. Egészen kicsi volt, gyerekméretű, a háttámláján csak annyi állt: Hannuska.
– Neki csináltam… azután, hogy elment – simította végig a szék karfáját. – Pirosra festettem… biztosan ő is szeret… – csuklott el a hangja, aztán leroskadt a földre, és kitört belőle a sírás. Görcsösen markolta a széket, majd hirtelen felkapta, és földhöz vágta. Aztán újra meg újra, míg a szék háttámlája be nem horpadt, de ekkor már nem sírt, inkább nyüszített, mint egy csapdában vergődő vadállat. Még soha nem látta ilyennek a férjét. Megrémült. Remegni kezdett, halántékán kidagadtak az erek, úgy érezte, pillanatokon belül szétrobban a feje. A torka összeszorult, azt hitte megfullad, de önkéntelenül sikítani kezdett. Mintha nem is az ő hangja lett volna, hanem valaki másé, akire már nem is emlékezett. Képtelen volt abbahagyni, a sikoly önálló életre kelt, mintha százéves álomból ébredt volna fel, söpört végig a garázson.
A lába remegett, nem tudta tovább tartani magát. Összerogyott. Magzatpózba gömbölyödve, hangosan zokogott Józsi mellett a földön. Észre sem vette, hogy a babát már rég elejtette.
(Fotó: Jan Tinneberg, kép forrása: Unsplash)