Kevesebbet ittam, mint régebben, de vécére ugyanúgy félóránként jártam. Talán megszokásból vagy pszichológiai okokból. 2022 volt. Mögöttem, és minden bizonnyal előttem is évek álltak, illetve állnak majd. Az persze, hogy kevesebbet fogyasztottam, relatív, még az is lehet, hogy többet: minden attól függött, mit számítok bázisévnek és mennyire vagyok jóindulatú magammal. Ezek a töprengések csak olajat öntöttek a tűzre, vagy ha máshonnan nézzük, mintha hideg vizet csurgattak volna a halántékomra. Egyre jobban kellett pisilnem, miközben egyre jobban közelítettem a Hadik Kávéházhoz. Összefoglalva: szombat volt, déli tizenkettő, miért ne ugranék be valahova? Úgy láttam, bement egy ember, egy meg kijött. Tehát ez eldőlt, mondtam félhangosan, és beléptem az ajtón.
Magas, barnaszakállú férfi egy magas, szőke nővel beszélgetett a pultnál nyugalmas, intellektuális siker molekuláit hintve szét, körülöttük pincérek végezték a megnyitó mozdulatokat: gyors törölgetés itt, árlapigazítás ott. Erre a bizalmasságra volt szükségem, ezért csatlakoztam a magasokhoz, mégpedig úgy, hogy a vécézés után először csak közel álltam hozzájuk és hallgatóztam. A szakállas azt mondta:
− Találkoztam azzal a nagyon öreg nénivel, aki fiatalabb korában egy korábbi nagyon öreg nénivel találkozott, aki ugyancsak Magyarországon élt és ismerte Van Gogh-ot. Ez a korábbi néni ábrándosan nézett, aztán meghalt fél éven belül.
A szőke idegesen motoszkált a hosszú, arisztokratikus ujjaival, de, mint kiderült, nem a nénik sorsa izgatta, hanem a németalföldi festő:
− Ez egy beteg alsós − állapította meg. Utána fölemelte szőke fejét és hozzátette: − Különben sem illik a falra.
Hirtelen felém fordult:
− A dekorációról beszélgetünk − mondta, és ahogy mondta, abból nyilvánvaló volt, hogy a figyelme sok apróságra kiterjed, köztük arra, hogy hallgatózom: ebből azt a következtetést vontam le, hogy maga is művészettel foglalkozik.
− A Blaha Lujza téren és a Boráros téren üldögéltem reggel tízig − vallottam be, bár ez nem kötődött szorosan a témához. − Ráültem a táskámra, így összetört a szemüvegem. Most rosszul látok – tettem hozzá.
Erre nem válaszoltak, de a szakállas később meghívott egy kávéra. Azon nyomban kiderült, hogy ő a hely tulajdonosa, a szőke meg a felesége: művészettörténész, aki galériák kiállításait szervezi. Azon vitatkoztak, ki díszítse a kávéház falait.
− Töpörödő agy, zéró művészet − sorolta a szőke, majd így fogalmazott: − Gyerekfestmények, nyakon öntve devianciával.
Körbemutatott a belső tereken. Picassóval ellentétben, mesélte, aki született zseni volt, aki hatévesen hatvanéves volt és hatvanévesen hatéves, akitől rettegtek a kortársai, hogy elszívja előlük a levegőt, Van Gogh nem szívott el senki elől semmit. Simán csak elhangyásodott harmincöt évesen, aztán rákente a festéket a vászonra. Ennyi történt – elemezte a múltat.
− De hat rád a festék, nem? – kérdeztem.
– Nem – válaszolta.
Őt Leának hívták, a tulajdonost pedig Tominak. Eszembe jutott, hogy a Blaha Lujza téren is megismertem egy Tomit, csak másik Tomi volt és ugyanúgy szemüveget viselt, mint én: mennyi Tomi, gondoltam, aztán lehörpintettem a maradék kávét. Mivel arra számítottam, hogy szőke Lea azt válaszolja: „igen, hat rám Van Gogh, de ennyi, semmi több”, és nem ezt válaszolta, ezért nem mondhattam azt, amit gondoltam hatás és művészet párosáról: amennyiben hatásos, akkor ott lapul valami figyelemre méltó.
– Semmi közöm a művészethez – mondtam inkább, ami csak részben volt igaz, hiszen pár nappal a Hadik előtt jelent meg egy versem az interneten, amiért több mint tízezer forintot kaptam. Úgy alakult, hogy amíg a szakállas Tomi újabb kávéval kínált, vagy azért, hogy a szövetségesévé tegyen, vagy más miatt, addig rákerestem az interneten a versre és a pultra helyeztem a mobiltelefonomat, miközben magamra mutattam: ezzel egy percen belül kettő ellenkező irányba mozdultam el, de úgy láttam, nem csak a tulajdonos, de a szőkeség bizalmát is részben megszereztem. Aztán a szakállas megragadta a mobilt és optimista, életigenlő hangon felolvasta a versemet:
Próbálom felidézni első májusi napunkat,
harminckilenc mázsa tűz voltam, kövek
pupilláim, átküldtél egy fotót, a nő az
asztalon fekszik, izmos lábait egy álló férfi
nyakára fonja, aki meg odatenyerel a nő
lábai közé, azonnal írtam neked pár
halhatatlan verset, ittam egy sört és már
biztos voltam abban, hogy találkozunk, hogy
itt az idő, leteltek a hónapok, amikor
valamiért nem találkoztunk, és minden nap a
Városligetbe jártam, tölcsért formált
bennem a semmi, a tölcséren át pedig
csillagképek értek hozzám, Vízöntők,
Oroszlánok: de mégsem találkoztunk, akkor
meg abban voltam biztos, hogy megjavult a
párkapcsolatod, de a lófaszt, hotelszobában
álmodoztál egy harmadikkal, én meg
hazaértem, szerelmesen néztem a falat és
lassan elaludtam, rám tapadt a szürke
semmi a Városligetből, miközben te, tőlem
száz méterre, hangosan beleélveztél
az éjszakába.
− Oroszlán vagy? – kérdezte a szőke Lea.
− Vízöntő – mondtam, aztán hozzátettem. – Egy erasmusos lánynak írtam a verset, akihez Amszterdamba utaztam évekkel ezelőtt.
Lea az arcába temette a fejét, tulajdonos Tomi pedig helyeslően hümmentett egyet, ami vagy a versre, vagy az utazásra, vagy mindkettőre, vagy a pillanatnyi állapotunkra vonatkozott.
Később elmeséltem az egészet úgy, ahogy történt: először is, az erasmusos diáklányt szintén Leának hívták, kezdtem, bármilyen furcsa is, csak nem szőke volt, hanem fekete és tartott egy kövér macskát a nappalijában. Hozzátettem: az utazásom központi motívuma, sőt, csaknem az egyetlen motívuma az volt, hogy egy litván fiút kerestünk kettő napig, aki előttem érkezett Leához látogatóba – ebben én valamiért semmilyen furcsaságot nem találtam. Na most, ez a fiú eltűnt, Lea szerint azért, mert begombázott az egyik kávézóban, és mivel még sosem próbálta, „betévedt az erdőbe”, fogalmazott a vendéglátóm. Annyira betévedt, és itt le is zárul a történet, hogy nem találtuk meg.
Végül, amikor visszaértünk a városból – közben a rendőrségen is bejelentést téve –, Darren, a litván fiú Lea nappalijában várt ránk, ölében a kövér macskával. Darren nem volt képes magyarázatot adni arra, hogy hol járt és mit csinált, csak annyit nyögött ki angolul, hogy „elképesztő volt, egyszerűen fenomenális.” Utána arról beszélt, hogy egy litván első osztályú kézilabdacsapatban játszik balszélsőként, aztán hangsúlyozta: „Milyen kényelmes ez a macska”. Ezt követően elaludt, miközben belemarkolt a dagadt macska szőrébe és rángatózott az állkapcsa: az emlősállat fölnyávogott, Leára nézett, de maradt Darren ölében. Mivel Darren, a balszélső ruhája tisztának tűnt, és öblítőillatot árasztott, annyiban hagytuk a dolgot. Kicsivel később összepakoltam és elindultam a Van Gogh Múzeumba, mert csak pár órám maradt a hazaútig.
Ebben a pillanatban Tomi, a tulajdonos újra hümmentett egyet, a szőke Lea pedig újra a kezébe temette a fejét. Folytattam:
− A múzeumba érve azonnal megcéloztam a harmadik emeletet, ahol a búzamezős képek lógtak a falakon. Nem sokat vacakolhattam, hiszen jó, ha egy órám volt az egész épületre. Szedtem a lábam, de hiába: a harmadik emeletet kínai vagy japán, esetleg kínai és japán és egyéb turisták árasztották el, mindegyiknek fülhallgató volt a fején, és sokan voltak, nagyon sokan, pont elegen ahhoz, hogy a sárgán világító festményeket csak lábujjhegyre állva lássam, tíz-tizenöt méterről. A turisták hézagmentesen zárták le az útvonalakat, lényegében nem fértem a képekhez, csak némi könyöklés, meg irritáló nyomulás után, amitől magam sem éreztem jól magam, a turisták meg egyenesen kinéztek maguk közül és fejhangon tellegettek egymás felé, miközben rám mutattak. Kétségbeesett pillantásokat vetettem akkor a világító képekre, próbáltam beszippantani a lényeget, egy másodpercet jobbra, egyet balra néztem, a búzamezők ennek megfelelően hullámoztak ide-oda, sugarakat vetettek rám, hívtak, hívogattak, de már izzadtam is, ami nálam a vég kezdete – ha izzadok, abból nem sok jó sül ki.
Taktikát váltottam. Elindultam lefelé a másodikra, ahol valóban kevesebben voltak, nagyjából fele annyian, mint a kínaiakkal megtűzdelt harmadikon, csak éppen az órámra néztem, és megállt bennem az ütő: öt percem volt még hátra ahhoz, hogy elinduljak az állomásra és oda is érjek, ahhoz pedig, hogy pozitívan jöjjek ki a kalandból, hogy „magammal vigyem Van Gogh-ot”, ahhoz nem is tudom, mit kellett volna csinálnom.
Véletlenszerűen, sietősen betértem egy mellékszobába, ami a nagyobb terekből ágazott ki: négy Van Gogh-festménynek adott helyet. Odamentem ahhoz, ami a legtávolabb volt a bejárattól. Erről nem a színek világítottak, csak egy 19. századi nőt ábrázolt, aki korsót cipelt a feje tetején. A nőalak sarkán meggyűlt a cipőszínű festék, szinte kidudorodott a vászonból: odakaptam, automatikusan megkapartam a tetejét, és a körmöm alá beszorult a festékcsomó fele. Csak utána kezdtem gondolkodni.
Hatalmas szerencsém volt, amit természetesnek vettem. Nem láttam kamerákat, nem szólalt meg riasztó, a vászon sem tűnt hiányosnak – ezt Vang Gogh-nak köszöntem meg, aki ezúttal sem spórolt – és a teremőr percenként jött be ellenőrizni a helyiséget: amikor fölbukkant, már kifelé mentem. Az utolsó, mindent eldöntő, legnehezebb pillanat a kilépésnél várt rám, egy esetleges ellenőrzés képében: elképzelhető volt, hogy nem lesz semmi, de az is, hogy kiszúrják a keletkezett hiányt és leszólnak a biztonsági szolgálatnak, legalábbis így képzeltem, és több, egyszerre megjelenő, egymásnak ellentmondó érzés, meg gondolat hatására bekaptam a mutatóujjamat és lenyaltam, leszopogattam a festékadagot a körmöm hegyéről. A hazarepülő gépet végül elértem, és egészségügyi problémáim sem keletkeztek.
Abbahagytam az elbeszélést, de sem szakállas Tomi, sem a szőke felesége nem tette hozzá a magáét, így a saját szavaim visszhangoztak a fülemben, ami továbbvitt, és elmeséltem a Van Gogh-os viccet is, amit a macskatulajdonos fekete Lea osztott meg velem. Az internet dobta föl, mesélte a fekete lány Darren keresése közben Amszterdam egyik mellékutcájában: kettő részre oszlik a képernyő, az első részben Van Gogh egyik önarcképe látható, „a szokásos neandervölgyi tolakodásával” – fekete Lea sem volt odáig Van Gogh-ért –, a képernyő másik részén nem látható semmi, csak az önarckép gomolygó háttere, a festő nélkül. Na most, mondta macskás Lea, a képernyő első része alá azt írták, hogy Van Gogh, az üres része alá meg azt, hogy Nincs Gogh. Hahaha, nevetett a fekete hajú szerelmem kárörvendően, mintha Van Gogh megkapta volna a magáét.
Ezen a ponton úgy érzékeltem, tulajdonos Tomi újra hümmenteni akar, szőke Lea is kört rajzolt az ujjaival a kávéscsésze köré, a száját nyitotta, de gyorsan még lezártam a történetet:
− 2022 van, és dűlőre kéne jutnunk Van Gogh ügyében.
A szőke lassan szólalt meg, fesztelen, társalgási hangon. Arról beszélt, hogy a párizsi egyetemi tanára egyetértett a bécsi egyetemi tanárával abban, hogy csak elmondjuk a meglátásainkat egymás után, és ennyi. Nincs szükség a meggyőzésre, az izzadásra.
A tulajdonos felesége a szívemből szólt, mégis ezt kérdeztem:
− Hol marad a szintézis? Hol marad az ellentétek feloldása?
− Nincs szükség az ellentétek feloldására – szögezte le szőke Lea.
− Talán érdemes körözni a helyzet fölött – makacskodtam. − Olyan ez így, mintha a hideg világűrben keringő meteoritdarabkák lennénk.
− Elmondjuk a magunkét, hazamegyünk és ennyi − mondta a szőkeség, mintha csak takarítani készülne.
Ezt követően újra elmentem vécére: amikor visszaértem, a pultnál másik Tomit láttam a Blaha Lujza térről, meg a Boráros térről, aki tulajdonos Tomival, meg szőke Leával beszélgetett.
− Ideje hazamenni − fogalmazott, amikor meglátott.
Erre érdemi reakciót nem adtam, mert nem értettem, miről beszél ez a régi-új Tomi. Kissé védtelen alaknak tűnt, szemüveges volt, körszakállas, és akadt benne némi agresszió is.
− Jó itt – mondtam, aztán belekortyoltam a kávémba.
Szakállas Tomit, a másik Tomit és szőke Leát nézegetve eszembe jutott a sikerlistás könyv, amit a legutóbb olvastam: az öröklés nehézségeiről szólt, arról, hogyan tolakodik be a múlt a mába és a jövőbe. Akkoriban mindenki ezt olvasta, így alakult ki a nézőpont, hogy nem lehet máshogy, csak úgy.
Erre, figyelmen kívül hagyva a másik Tomi bizalmaskodását, egyenesen szőke Lea mellé álltam, és megkérdeztem, hogy vannak-e németalföldi fölmenői.
− Németalföldi fölmenők – ízlelgette a kifejezést. − Nincsenek − mondta, aztán fölszegte az állát és kihívóan hozzátette: −Francia fölmenőim vannak, a déli tengerpartól.
Az eddig elmondottakból a következők derültek ki számomra: Van Gogh nem más, mint szőke Lea üköregapja. A sikertelen, majd sikeres festőművész beleszeretett szőke Lea üköreganyjába, aki vagy egy parasztlány, vagy egy polgárlány volt, és aki a dél-franciaországi búzamezőkön élt, legalábbis nagyon közel azokhoz. Szakállas Tomi, szőke Lea férje száz év után, a vakszerencsének köszönhetően összefutott egy öreg nénivel, aki fiatalkorában találkozott egy korábbi öreg nénivel, aki nem volt más, mint saját feleségének a távoli rokona, aki egyrészről Magyarországon élt, így alapozva meg szőke Lea származását, másrészről ábrándozva nézett, vagyis párosodtak a tárgyalt festőóriással. Kerek a kép: a szőke rokon gyűlöli Van Gogh kiáradását, vonzza-taszítja a betegen és színesen hömpölygő pszichológiai mintázat. Hogy ő tudja-e, amit én tudok, nem volt bizonyos.
A másik Tomi akkor újra megszólalt és kötötte az ebet a karóhoz. Menni kell, mondta és bocsánatkérően, buta, üres tekintettel, szerintem részegen nézett a tulajdonosra, meg a feleségére.
− Ha menni kell, menni kell – mondta erre szakállas Tomi, aztán szőke Lea is bezárult. Erre utalt, hogy fölállt a helyéről és távozott, miközben a megoldásra vártam Van Gogh ügyében.
Utána minden gyorsan történt. Villamossal utaztunk a Boráros térre, ahol ábrándozásnak tűnt a kávéház. Nyolcan, kilencen ültünk egymás mellett: az arcok visszajöttek, de a hozzájuk tartozó történet nélkül, kivéve a magas homlokú bajuszost, a göndör hajút, aki egykor – az innen méterekre található szökőkút mellett – ököllel sújtott felém: elérte a halántékomat, és a mobiltelefonom kiesett a kezemből. Most közvetlenül mellettem ült és a feleségéről magyarázott:
− Régebben kurva volt – mondta. − De most is kurva – tette hozzá.
Fölnevetett, és eszembe jutott, miért szálltam föl a villamosra a budai kávéház felé. De ami pár órája a jelen volt, az mostanra a múlt. A kiszolgáló személyzet egyedül Valika néniből állt: ő néha kirohant a kocsma elé és elzavarta a hajléktalanokat.
− Ingyenélő gecik – mondta nekik, amitől az asztaltársaság megelevenedett. Tomit, aki velem szemben ült, a legjobb barátomnak éreztem. Na ugye, sugallta a tekintete, amikor hátratoltam a széket és vécére indultam. Ott Van Gogh lekapart, összecsikkezett festménye lógott a kézszárító mellett. Mix lehetett, mert világított a búzától, de a női alakot is rányomtatták, akinek hiányzott a cipősarka. Ez egy vicc, gondoltam.
A kinti asztalnál megváltozott az elrendezés: a verekedős bajuszos helyett egy alacsony, fekete hajú nő ült mellettem miniszoknyában. Tomi föltolta a szemüvegét a homlokára és vakon hunyorgott, amikor lesmároltam a szomszédomat, de a többiek is össze-vissza kiabáltak, ráadásul egy hajléktalan is akkor tántorgott oda.
− Azt hittem, meg sem ismersz – mondta a nő, aki egy dagadt, bedrogozott színésznőhöz hasonlított. Kicsit röfögve beszélt, mintha teli lenne a szája.
− Köszönöm a verset – röfögte.
− Hasonlítasz Salma Hayekra – mondtam.
Közben még mindig a festményről elmélkedtem, mondhatni párhuzamosan. Komoly opcióként merült föl bennem, hogy visszamegyek szőke Leához és tiszta vizet öntök a pohárba: elkezdjük egyeztetni meglátásainkat, és amikor elfáradunk, az lesz a vége. Ugyanakkor máshogy alakult: hirtelen megütöttek oldalról, erősebben, mint legutóbb, de ugyanaz a göndör, bajuszos volt, és mintha kést is láttam volna a kezében.
(Fotó: dilara irem, kép forrása: Pexels)