Az égen ólomszürke felhők cipelték gyapjú kabátjukat, a szövet hasadékaiban türkizkék csíkok sejlettek fel. Eszembe jutott, hogy megint zuhanó repülővel álmodtam az éjjel. Ezúttal viszont annyira életszerű volt, hogy ébredéskor éreztem az égett kerozin szagát. Talán a tudatalattim már sejtette, hogy a repülőtérre megyek. Az is lehet, hogy valami mélyen gyökerező félelem szimbóluma az egész, amit én képtelen voltam megfejteni. Miközben a taxist néztem, ahogy unott arccal hallgatja a diszpécsertől érkező üzeneteket, az ülésnek dőlve kilazítottam a nyakkendőmet. Hol képzelem el magam öt év múlva? A kérdés még mindig ott csilingelt a hallójárataim puha gyűrődései között. Mikor a szemben ülő, kopasz figura feltette, semmi nem jutott eszembe. Se egy kreatívnak tűnő klisé, se valami lazán őszinte. Az elmúlt időszakban úgy fogyasztottam az állásinterjúkat, mint más a tonhalkonzervet. Kibontottam, beletúrtam, másnapra meg már el is felejtettem. Mire megkívántam a halat, már inkább csirkét ettem volna.
Az interjú után a parkban ültem, amikor felhívott a barátom és száraz, üresen csengő hangon közölte, hogy Nepálba költözik. Tekintettel arra, hogy felesége és két kisgyereke van, először arra gyanakodtam, hogy valamelyik általam sosem hallott agglomerációs városról beszél. Mint kiderült, nincs ilyen nevű helység az országban, ő tényleg arra az országra gondol, ahonnan az ember kellő mennyiségű hegymászás után fagyott füllel és hörgő tüdővel érkezik haza, majd visszabújik a felesége mellé a meleg paplan alá, és megfogadja, hogy ezután legfeljebb a környező dombokon kirándul a gyerekeivel. Azt mondta, összecsomagolt, hagyott egy levelet a konyhaasztalon, és úton van a reptér felé.
– Közvetlen járat megy oda? – kérdeztem tőle. Gőzöm sincs, miért épp ezt kérdeztem, mikor egy harmincas évei közepén járó, vállalati munkájában sikeres ember épp elhagyni készül a családját. Ráadásul az illető kiskorom óta a legjobb barátom, így az elhagyás brutalitása engem is érint. Mivel nem messze jártam a repülőtértől, és szerettem volna jobb belátásra bírni őt, vagy ha ez nem sikerül, legalább elbúcsúzni tőle, fogtam egy taxit és egyenesen az A terminálhoz kértem magam.
– Hova utazik? – kérdezte a sofőr, aki cseppet sem hasonlított Robert De Niróra, a jobb arcán viszont egy rövid, de jól látható vágás húzódott. Azon tűnődtem, vajon hol szerezhette, és a kérdésére egyből rávágtam, hogy Nepálba.
– Ott meg mi van? – kérdezett vissza Nem De Niro.
– A barátom – válaszoltam, majd zavaromban annyi borravalót adtam neki, amitől biztosra vettem, nem fogja rám zárni a kocsi ajtaját. Elindultam a bejárat felé, ahol a fotocellás ajtótól nem messze egyből megláttam régi cimborámat, aki szokásától eltérően halványbarna gyapjúpulóvert és szürke vászonnadrágot viselt, kezében a hatalmas poggyász olyan idegennek tűnt, mintha csak valaki mellette felejtette volna. A járat indulásáig még volt néhány óra, így beültünk az egyik bárba, ahol én sört kértem, a barátom meg whiskyt jéggel. Kellemes jazz zene szólt, bár a helyzethez valami öblös zongoraszóló jobban illett volna. Az ablak melletti asztaltól épp ráláttunk a kifutópályára. Már másodszorra koccantak a jégkockák az üres pohár alján, mikor végre megszólalt. Azt mondta, egyik éjjel egyszer csak ráébredt a halandóságára. A félelem annyira megbénította, hogy nem tudott kikelni a paplan alól. Azt hitte, ha megmozdul, abban a pillanatban véget ér az élete. Minden eltervezett, jól megszokott rutinja az élet totális elvesztegetésének szimbólumává vált. A megbeszéléseken folyton a faliórát nézte, a konokul körbejáró mutató jeges rémülettel töltötte el. Megannyi embert váratott munkája során az előszobában, miközben ő volt az, aki végig arra várt, hogy valaki a színpadra szólítsa. Miután befejezte mondandóját, poharát az átázott szalvétára tette. Annyit kértem tőle, adjon magának két hetet, üzenjen a feleségének, hogy üzleti útra ment, én majd eltüntetem a búcsúlevelet a konyhaasztalról. Egy fejbiccentést követően megölelt, majd eltűnt a repülőtér arctalan tömegében. A hömpölygő emberáradat vastag indafalként zárult össze, csak nehezen jutottam ki az épület elé, ahol leintettem az első taxit.
– Mi lett Nepállal? – kérdezte az ismerős hang. Ugyanaz a sebhelyesarcú sofőr vett fel, aki idehozott.
– Úgy tudom, még megvan – válaszoltam szórakozottan. A kertváros felé már nem kínálta fel az ég türkizkék foltjait, mindegyik percben eleredhetett az eső. Több mint egy óra telt el, mire a dugóból kikeveredtünk. Rajtam múlt a barátom sorsa, előbb kellett hazaérnem, mint a felesége, de mikor kiszálltam a házuk előtt, láttam, hogy már ég a villany a konyhában. Mikor a felesége ajtót nyitott, a válla fölött megpillantottam a barátomat, ahogy a kanapén ülve mesét olvas a lányainak. Barátságosan intett felém, és megkérdezte, mi járatban vagyok. Nem értettem, mi történik, hiszen neki már úton kéne lennie Katmandu felé. Épp erre jártam, gondoltam beugrok egy kávéra, feleltem zavaromban, majd egy kitalált indokra hivatkozva elnézést kértem és teljesen összezavarodva hazasétáltam. Aznap éjjel álmomban a folyópart felett megláttam egy hatalmas repülőgépet, amint sűrű fekete füstöt húzva lezuhan a házunk mögötti mezőre. Hideg izzadságban úszva ébredtem, és olyan hangosan dobogott a szívem, rá kellett szorítanom a tenyerem a mellkasomra, ki ne szakítsa a pizsamám. A sötétben ülve meghallottam a falióra monoton ketyegését, amitől rám szakadt a halandóságom súlya. Nem az előszobában vagyok, senki nem fog kirángatni a színpadra, ez nem a főpróba. Ez már élesben megy. A félretett pénzemből vettem egy repülőjegyet Nepálba, majd megkerestem a bőröndöm, ami félős kutyaként gubbasztott a beépített szekrény mélyén. Már pirkadt, mikor begördült a taxi a ház elé. Amikor beszálltam a fűtött autó hátsó ülésére, egyből megpillantottam az ismerős heget. Továbbra sem hasonlított De Niróra. A felkelő Nap kellemesen felmelegítette az arcomat, mire a reptérre értünk.
– Ezúttal el is megy? – kérdezte szenvtelen hangon. Nem adtam neki borravalót, mégis kijutottam a kocsiból.
A repülő most nem zuhant le, a felszolgált tonhalkonzerv pedig kifejezetten ízletes volt. Mire Katmanduba értem, hideg téli levegő fogadott. A reptér előtt állva a hegyeket bámultam, miközben ismét eszembe jutott az ismerős kérdés. Hol látom magam öt év múlva? Nem tudom. De ha előre láttam volna, hogy januárban Nepálba utazom, veszek egy vastagabb pulóvert. Aznap éjjel nem álmodtam semmit, a faliórából viszont kivettem az elemet.
(Fotó: Anjali Mehta, kép forrása: Unsplash)