I.
Esik. Nyári zápor öntözi a kisvárost átszelő patak hídját. A pára felhőt terít a forró beton fölé. Villámlik, dörög, zuhog. Az ablakból lesi, aztán lerúgja félretaposott papucsát és szalad, hogy belegázoljon a meleg tócsákba. Szétveti az öröm. A híd közepéről vágyakozó gyerekszemmel próbálja előcsalni a napot a zivatar felhői közül. Koszos kis kezét a magasba emelve örvendezik. Sikerült! A folyóparton őrt álló ezüst nyárfák koronája fölött feltűnik a szivárvány.
Esik. Nyári zápor áztatja a parkot. Az ablakból lesi. Indulnia kellene, az ügyfelek várnak rá, de csapkodnak a villámok és süketítő haraggal dörög. Szétveti a düh. Rohadt zivatar. El fog késni. Előkotorja a gumicsizmát, esőkabátba és türelmetlen várakozásba burkolózva nézi, ahogy a park fái fölött a feketeség lassan szürkébe vált. Végre észhez tért a nyár, a szivárvány, akár egy szemafor, jelzi, hogy indulhat.
II.
Azt szeretné, ha Nagyika mindig itt lakna velük. Jó vele kártyázni, meccset nézni. Nézi, ahogy a szürke, kontyba fogott hajáról lehámozza a kendőt, ezzel adja jelét, hogy készen áll a mesére. Mára elvégezte, amit a menye rábízott. Csak kevesli a munkát, vagy inkább a bizalmat. Tudja, hogy a „Maga csak pihenjen!” Nagyikának egyet jelent azzal, hogy felesleges. Nem tartja vissza az anyja villámló tekintete, és égig dicséri a krumplifőzeléket, amit Nagyika tett az asztalra. Az sem baj, ha közben suttyomban ki kell halásznia belőle egy ősz hajszálat. Az anyja rövid választ ad a sírós könyörgésére: “Nem, nagymama nem élhet velünk! Egy háztartásba elég egy asszony.”
Azt szeretné, ha nem változna semmi. Nem baj, hogy este nincs főtt étel. Eddig nem volt. Most mégis feladatot kell adnia az anyósának, aki a pusztító magány miatt egyre többször jön, és egyre tovább marad. Nem teher, győzködi magát hazafelé, de már szorul a gyomra, amikor meglátja az ablakban az öregasszony várakozó alakját, és elismerésért könyörgő szemét. Nem kellett volna bajlódnia a meleg vacsorával, mondja neki. Örülni kellene, de fáradt a képmutatáshoz. Nem, ne éljen velük! Nincs is háztartásuk.
III.
Szép a május. Az emeleti ablakból kihajolva nézik a május elsejei felvonulást. Orrukba kúszik a lacipecsenyék, sült kolbászok, perecek és vattacukrok sós-édes illata. A kicsik kékben, a nagyok piros-fehérben menetelnek, és mögöttük masíroznak a messze földön híres, népviseletbe öltözött táncosok. Elvonulnak a tribün előtt, miközben a hangszóró harsogja a fontos elvtársak nevét. Karnevál a szocializmus vidéki kisvárosában. Túlharsogja a pléhjancsit, és a barátnője fülébe mondja titkos vágyát. Azt, hogy ha felnő, olyan társat szeretne, aki mellett az egész élet ilyen színes és kalandos lesz.
Szép a május. Még tervezhetően áll előttük a nyár, aztán lassan befészkeli magát az aggodalom. Merre vegyék az irányt? Két kisgyerekkel… ráadásul zűrös év áll mögöttük. A férje tegnap óriási tervekkel állt elő. Tengert akar látni, azt javasolja, hogy utazzanak messzire. Szállás sem kell! Csak bepakolnak a kocsiba, és majd ott alszanak, ahol az este éri őket. Őt is győzködi: „Majd ahogy’ esik…” Na ez az! Az eső. Azt nem. Négy falra, este meleg fürdőre vágyik. Csak semmi sátor. És ne menjenek túl messzire, biztonságot akar. Bosszantja, hogy ebben a családban mindenki megőrült. Kalandot akarnak. Rendben, de nélküle.
IV.
A májusi verőfény csábítóan kínálja fel a virágba borult fákat. Alig bír a fenekén ülni. Az órát tartó tanár monoton hangjától, gőgös viselkedésétől szeptember óta szenvednek. A tantárgy iránti közömbössége ragadós, az orosz nyelvnél csak őt utálják jobban. Elvesztegetett percek a tavaszi ragyogásban. Már háromszor szólt rá, hogy ne sutyorogjon, mert kizavarja. “Inkább megyek magamtól”, mondja, és elindul kifelé. A tanár ridegségétől kicsit összerezzen, de a „Most hova mész?” kérdésre meglepően nyugodt hangon válaszol. Belül reszket, mégis bátornak érzi magát, amikor kimondja: ”Kimegyek, mert a tanár úrtól eddig sem tanultunk semmit”. A gimiből kirúgják, de évekig őrzi szájában az igazság ízét.
A májusi verőfény csábító, de hiába, mert őket a nagyteremben zsúfolták össze. Az egymáshoz préselődő testekből olcsó kölni illat párolog, és keveredik az idegesség savanyú szagával. Neki mégsem ez forgatja a gyomrát. A sunyi szándék bőszíti, amivel a főnök összeterelte őket, mint a birkákat. Hirdeti az igét az alattvalóknak. Élvezi, hiszen tudja, remeg a bundájuk a félelemtől. Vajon mit akar bejelenteni? Néhány jólértesült szivárogtatott: ma autodafé lesz, nyilvános megszégyenítés. Két kolléga felmondott, ők a kötött hivatali rend helyett a szabad pályát választva távozni készülnek. És igen. A cézár fellép a dobogóra – a hangerő sem ellensúlyozza törpeségét –, és belekezd a megszégyenítésbe. A két javakorabeli férfi, akikre gyalázkodó szavakból bunkósbotot emel, lehajtott fejjel tűr. Az ő torkát sírás és káromkodás szorítja. Szájában hirtelen megérzi a kimondott igazság semmihez nem fogható ízét. Aztán letuszkolja, hallgat. Nem akarja, hogy kirúgják.
(Kép forrása: Pixabay)