Mindig is későn érő típus voltam. Szerencsére kevés olyan helyzet volt, ahol ebből fájdalmas hátrányom lett volna. Később ezeket is úgy magyaráztam magamnak, hogy nem én késtem le őket, hanem a lehetőségek voltak túl koraiak. Sovány vigasz, de praktikus. Arra pont jó, hogy ne kelljen szembenézni a hibáimmal.
Igyekeztem magamat is meggyőzni, különféle elméleteket gyártottam, csakhogy mentsem magamat, magamtól. Na, ebben legalább jónak bizonyultam. A társaim viszont egyáltalán nem ilyennek láttak, szerintük okos és felkészült voltam. Figyeltek és hallgattak rám, anélkül, hogy bármit is tettem volna ezért.
Emlékszem, egyszer harmadikban egy nem túl izgalmas egyetemi tanulmányi versenyen kezdetén jártunk, ahol csapatban kellett érvelni a megadott téma mellett vagy ellen. Bár véleményem mindig volt, érveim is akadtak, de nem igazán érdekelt, hogy mindezt az oktatókból álló zsűri előtt is ismertessem.
– Indulunk, Barna! – kezdte Virág, aki nemcsak a szakirány, de a teljes évfolyam, vagy talán az egész egyetem legértelmesebb, legokosabb hallgatója volt. Mindenki hatalmas karriert jósolt neki.
– Hova? – kérdeztem, de valójában meg sem fordult a fejemben, hogy nemet mondjak.
– Nem hová, hanem a versenyen. – Virág határozottsága azért kezdett elbizonytalanítani.
– És milyen verseny lenne az? De mindegy is, engem nem érdekel – reméltem, hogy sikerül hamar lehűtenem Virág lelkesedését.
– Miért nem érdekel? Még nem is tudod, miről van szó.
– Az nem is szükséges, mert nem érdekel – próbáltam erősnek és elszántnak mutatni magam.
– Pedig jössz velem. Majd később kitaláljuk, hogy ki legyen még a csapatban. – Virág ezzel lezártnak gondolta a beszélgetésünket.
– De miért én? – próbálkoztam nem túl határozottan, de sejtettem, hogy ez kevés lesz neki.
– Ismerlek. Te vagy az egyetlen az egyetemen, akinek elfogadom az érveit. Még akkor is, ha azok szembemennek az enyémekkel. – Virág pontosan tudta, mit kell nekem mondania ahhoz, hogy meggyőzzön.
– És ennyi elég? – kérdeztem, de egyre erőtlenebbnek éreztem magam.
– Nekem igen. A többi pedig egyelőre nem lényeges – jött Virág dicséretnek szánt érve, és lássuk be, legyezgette a hiúságomat.
– Azért beszélünk még? – ez már a beleegyezésem burkolt kérdése volt.
– Persze, ma kettőkor – zárta le Virág, majd elviharzott.
Virág mindig lenyűgözött azzal, hogy egyszerre tudott meggyőző, kedves és vibráló lenni. Mindig nyerni akart. Az ügyért, a csapatért, az emberért. Ha kiállt valami mellett, akkor azzal a határozott szándékkal tette, hogy előremozdítsa a dolgokat.
A barátságunk őszinte volt, bár néha titokban élveztük a testi-lelki szabadság mámoros pillanatait is. Virág sosem uralkodott, de mindig királynő volt. Bárhol, bármikor és bárhogyan is jelent meg, azonnal magára vonta az emberek figyelmét, pedig nem szerette a divatot, nem beszélve annak társadalomra gyakorolt káros hatásairól. Hosszú, barna haját változatosan hordta, pedig – állítólag – fodrász sosem látta még. Tekintetéből áradt a kedvesség, a mindenkit bátorító mosolya pedig egyszerre volt lenyűgöző és megigéző. Még így, sok év távlatából is ő az egyetemi éveim legmeghatározóbb alakja. Mellette minden pillanatban valakinek érezhettem magam. S bár sosem volt egyértelmű és pontosan definiálható, milyennek tart, de ahogy ezt közvetítette felém, az mindig hatásos volt.
– Szia Barna! Ő itt Feri, a csapatunk harmadik tagja, ismeritek egymást. Beszéljünk a versenyről! És akkor Virág a folyosó közepén meghatározta a feladatokat és a szerepeket, és persze a célt. – Nyerni fogunk, ez nem kérdés!
Az első fordulóban minden csapat a korábban kidolgozott feladatot mutatta be a zsűrinek, amelyben az oktatók mellett, mint később kiderült, hallgatók is voltak. Valójában ketten készítettük el az anyagot, Feri csak azért kellett, mert egyike volt a legnépszerűbbek táborának. A munkánkat Virág prezentálta, fantasztikus volt, amin persze nem lepődtem meg. Kecsesen lépett a dobogóra, majd csendesen körbenézett a teremben. Természetességével és elragadó lényével mindenkit lenyűgözött. Miközben beszélt, mély és izgatott csend töltötte be az előadót, a hallgatók szájtátva és ámulattal figyelték, az oktatók pedig személyes büszkeséggel hallgatták őt. Hatalmas tapsot kapott. És az, hogy a gondolataim az ő ajkáról jutottak el a hallgatósághoz, nekem mindent megért.
– Huh, ez remek volt – csúsztak ki számon a meglehetősen szürke szavak.
Szerencsére Virág, mint mindig, most is pontosan tudta, mire gondolok. Sokszor éreztem úgy, hogy meg sem kell szólalnom, anélkül is érti, mit akarok mondani. Mindig is csodáltam ezért.
– De valójában miért is kellek a csapatba? Azt sejtem, hogy Feri miért, de én?
– Szeretnéd, ha bókolnék, igaz? – kacérkodott Virág.
– Nem, de azt igen, hogy válaszolj! Mert én hiába keresek, nem találok magyarázatot.
– Szóval bókoljak! Na jó, de csak röviden. Minden, amit a témával kapcsolatban mondtál, pengeéles, logikus, precíz és megdönthetetlen volt. Olyan erős az érvelésed, emberi és okos a megközelítésed, hogy senki sem tudná így megfogalmazni. Még én sem. Úgyhogy nyugodtan megveregetheted a válladat. Ja, és még valami. Lehet, hogy sosem voltál, és talán nem is leszel a kimondott szavak embere, de abban teljesen biztos vagyok, hogy bármit is fogsz írni, azt sokan olvassák majd. Szeretni és értékelni fogják az írásaidat az emberek. És ha ez jelent számodra bármit is, tudnod kell, én csodállak ezért. Te vagy az egyetlen ilyen ember.
– Szeretlek, Virág. Mindenhogyan – buggyant ki belőlem.
– Tudom, de maradjon csak olyan a mi közös kis világunk, mint most. Szerethető, inspiráló és boldog.
Mit is mondhattam volna erre? Ez is pontos volt.
Ő a szerelmet olyan magas dimenziókba emelte, ami a legtöbb ember számára érthetetlen és elérhetetlen volt. Nekem viszont, ha csak rövid ideig is, de megadatott, minden szépségével, izgalmával, bátorító ölelésével és néha keserves, maró fájdalmával is.
Már az első forduló után olyan hatalmas volt az előnyünk, hogy nem volt kérdéses a győzelmünk.
De akkor Virág kórházba került. A betegségét az orvosok gyógyíthatatlannak tartották, nem volt rá se kezelés, se gyógyszer. Két dolgot mondtak biztosra. Azt, hogy ez a vírus az agyat és az idegrendszert támadja, és hogy gyors romláshoz vezet, amelynek során a beteg először fizikailag, majd fokozatosan mentálisan is leépül. Csupán heteket jósoltak neki az orvosok.
Minden nap meglátogattam őt, volt, hogy bent is aludtam nála, amit azért engedtek meg nekem, mert azt remélték, hogy ez segíthet. Csak arra tudtam gondolni, hogy lennie kell valamilyen megoldásnak. Az lehetetlen, hogy ebbe belenyugodjak! Bárcsak tudnék segíteni, vagy legalább a helyére léphetnék! Virág, mint mindig, most is erős, energikus és mosolygós volt, pedig pontosan tudta, hogy mi a helyzet.
– Ne aggódj, életben maradok!
Azt hiszem, én voltam az egyetlen, aki elhitte neki. Engem nem érdekeltek az esélyek, és nem érdekelt az orvostudomány sem. Csak Virág, aki azzal nyugtatott, hogy az életnek sok olyan formája van, amit még nem is ismerünk. Erről képes volt órákon át beszélni. Talán csak azért, hogy segítsen nekem túlélni ezeket a napokat, vagy talán azért, hogy olyan energiákat építsen belém, amelyek egész életemben elkísérnek.
Az első napokban még a versennyel foglalkoztunk. Megnyertünk ugyan, de nem olyan hatalmas előnnyel, mint az első fordulót. De hát én voltam az előadó, és az én számból minden másképp hangzott.
Virág persze biztatott: „Mindegy, hogy alakul az életed, írj minél többet! Szólj az emberekhez, mert a gondolataiddal megváltoztatod az életüket!” Először nem tudtam, hogy miért mondja ezt nekem, azt meg pláne nem, hogy mit is akar jelenteni. Egyet azonban eldöntöttem. Írok minden nap, annyit, amennyit csak tudok. És ameddig lehet, mindennap bemegyek Virághoz, és mindent, amit írok, fel is olvasok neki. Végül is ő mondta, hogy az segít majd az embereknek. Ezt hinni akartam, ezért biztos voltam benne, hogy Virág életében is segíteni fog.
Ahogy az orvosok jósolták, gyors volt a leépülés. Virág már csak annyit tudott nekem mondani, hogy: „Élek, élek!” Aztán már ennyit sem. Én pedig fogtam a kezét, ragaszkodtam az életéhez, át akartam adni neki minden energiámat és hitemet.
Azóta majdnem húsz év telt el, és még mindig él. Tudom, hogy ezt sokan nem így gondolják, hiszen gépek tartják életben a testét, de én biztos vagyok benne, hogy megtalálta azt a létformát, amelyet még nem ismer a tudomány. Szinte mindig mellette vagyok, és tudom, hogy érzi a jelenlétem. Az ágya mellett töltött évek alatt egyre erősödött, formálódott bennem egy ismeretlen érzés, egy elemi erővel feltörő gondolat: Mi van, ha amit tapasztalok, az nem más, mint a lélek túláradása a fizikai, földi valóságon? Olyan, mintha a lelkünk a fizikai léttől függetlenül összeérne és táplálná egymást. Nem tudom, hogy létezik-e ilyesmi, de hiszem, hogy így van. Virág lelkierejével utat mutatott, és új távlatokat nyitott az életemben.
Mindig szeretni fogom őt, csakúgy, mint az általa inspirált írásaimat, amelyek azóta – ahogy megjósolta – sok emberhez eljutottak.
(Fotó: Stephen Andrews, kép forrása: Pexels)