Regényrészlet
– Van kedved eljönni velem egy esküvőre? A nyár végén?
Megáll a kezemben az evőeszköz, és azon gondolkodom, hogy elnevethetem-e magam. Egy vastag szál linguine elengedi magát a villán, és visszacsúszik a tányérba.
– Csak augusztusban lesz, de gondoltam, megkérdem már most. – Krisztián a tányérját nézve beszél, közben a kését és a villáját próbálja tökéletes párhuzamba hozni. A bőrkabátja ujján fityegő cipzár párszor megsúrolja a tányér szélén elkent paradicsommártást. Most esik csak le, hogy eddig mindegyik randinkon ugyanaz volt rajta.
– Kinek az esküvője lesz? – csúszik ki belőlem a kérdés. Felnéz rám, a bizakodástól szomorúkiskutya-képe lesz.
– Az unokatesóm, apu ágáról. Miskolciak, ott lesz az esküvő is, úgyhogy ott is aludnánk. – Játékosan elhúzza a szája szélét, akaratlanul elmosolyodom, de csak egy pillanatra.
– Gondolkodhatok rajta egypár napot?
A szemembe néz, az övé búzavirágszínű, hatalmas szempillákkal.
– Ja, persze, nyugodtan. Ne aggódj, nem hívok el mást, ha nem akarsz eljönni velem! – nevet.
– Csak mert még nem ismerjük egymást eléggé – mondom, de közben idegesít, hogy magyarázkodom.
– Ha csak ezen múlik, kérdezhetsz nyugodtan bármit – mondja, majd megtörli a száját a szalvétával, és hátradől a székében. Az éttermi hangszórókon át ekkor hirtelen felcsendül a Halász Judit-féle Boldog szülinapot, Krisztián beszáll az éneklésbe, még füttyög is. Én szótlanul kavargatom az időközben kihűlt tésztám. Remélem, senki nem bennünket néz.
– Na, kérdezz akkor! – mondja, amikor elül a taps.
Fejben sorra veszem, hogy eddig mit tudok róla. Azt már mondta, hogy napközben jogász, bár este éli ki igazán magát, amikor zenélhet. Elkerülhetetlen volt, hogy megemlítse a fél év londoni pincérkedést, bár nem éreztem rajta felvágást.
– Milyen a kapcsolatod a családoddal? – kérdezem.
Vigyorog.
– Egyből bele a közepébe, mi? Jó, ezt szeretem. – Közelebb húzza a székét az asztalhoz. – Anyuval jóban vagyok, de apám nehéz eset, vele néha nem beszélek egy ideig. Elmesélhetem, ha gondolod, hogy miért.
Megrázom a fejem. Krisztán a gondolataiba merülve üldögél egy ideig, közben a sótartóval játszik az asztal közepén.
– Mi akartál lenni kis korodban? – folytatom.
– Tűzoltó – jön rögtön a válasz. – Te?
– Szakács.
Felnevet. – Nem hercegnő?
Megrázom a fejem. – Túl nagy felelősség, kevés önállóság. A szakácsok azt csinálnak, amit akarnak. Egy bizonyos szint felett, legalábbis.
Krisztián az egész arcával mosolyog, én a tésztámat kavargatom. A kedvenc filmemről kérdez, és amikor azt válaszolom, hogy nincsen, gyanakvóan néz rám. Természetesen megtudom, hogy mindenképp látnom kell a Harcosok klubját, ha még nem volt hozzá szerencsém. Ezután a kedvenc városomról kérdez, és meglepődik, hogy nem Amszterdam a válasz.
– Pest mégiscsak Pest – válaszolom egyszerűen. Én nem kérdezek többet, ő elkezd a kedvenc zenekaráról beszélni, pontosabban a dobosról, aki az egész zenei pályáját ihlette.
– Kérjük a számlát? – kérdezem az órámra nézve.
– Dolgod van? – vágja rá. Az idétlenség határát súrolja a sok vigyorgással.
– Nem hiszem, hogy meg kéne magyaráznom, hogy hová megyek – válaszolom hűvösen. Krisztián tovább mosolyog, bár a tekintetéből eltűnik a csillogás.
– Kár, hogy elszaladsz, amikor éppen kezdenénk egymást jobban megismerni.
Most még nem tudom, de hazafelé majd biztosan rájövök, hogy pontosan melyik mondata volt a fordulópont, amikortól idegesítővé vált. Jelenleg csak haza akarok menni.
A Vapianóból kilépve átfut rajtam a szél. Látványosan beleborzonghatok, mert Krisztián felajánlja a pulcsiját. Már sírni tudnék a bennem tomboló, ismeretlen eredetű feszültségtől, úgyhogy válasz helyett taxit rendelek a telefonomon. Nem kell, hogy Krisztiánra nézzek ahhoz, hogy érezzem az összezavarodottságát. Óvatosan megfogja a kezem, de elhúzom.
– Megbántottalak? Nem válaszolok. Bár ilyen egyszerű lenne a helyzet, akkor bocsánatot kérhetne. Az viszont nem az ő hibája, hogy egyszer csak nem akarok a közelében lenni.
– Azért még felhívhatlak? – folytatja.
Felnézek rá, és ahogy összetalálkozik a tekintetünk, kicsit mintha visszatérne a szemébe a csillogás. Biztosan azt reméli, hogy mégsem vagyok teljesen kattant. Közben ismét a kezemért nyúl, és bár hagyom, hogy megérintsen, a másik kezemmel a telefonom képernyőjét frissítem. Hol a faszomban van a taxi?
– Andi.
Egy pillanatra azt hiszem, hogy egy ismerős szólított meg, a hátam mögött, még meg is fordulok. De csak Krisztián beszél hozzám.
– Azt kérdeztem, hogy mikor látlak legközelebb.
– Nem tudom.
– Mi tart vissza? – Meglepően jó kérdés.
– Kicsit most ez így… sok volt nekem.
– Mi? A tészta? – vigyorog, de elengedi a kezem.
– Adj egypár napot! Majd hívlak.
Krisztián fáradt mosollyal megrázza a fejét.
– Nézd, nem kötelező ez. Én szívesen megismernélek jobban, de itt is leparkoltathatjuk ezt a dolgot.
A kabátzsebében turkál éppen, kihúzza belőle a cigisdobozt és egy gyújtót. Akár úgy is végződhetett volna ez a randi, hogy mind a ketten rágyújtunk, és közben megvitatjuk, hogy merre menjünk tovább.
– Gondolom, hiába hívnálak most még át magamhoz? Még gyorsba’, mielőtt végleg eltűnsz? – kérdezi mosolyogva, ahogy meggyullad a szájában a cigi. A rám szálló füstöt egyből elhessegeti a kezével.
Szeretnék kevésbé bunkó lenni vele.
– És mi a terved még mára? – Próbálok mosolyogni.
Összehúzza a dzsekijét.– Este melózom, úgyhogy nem sok. Szerintem hazamegyek egypár órát gyakorolni. – Vajon direkt mondja, mert tudja magáról, hogy a zeneisége az egyik nagy selling pointja?
Megérkezik a taxim, Krisztián féloldalasan megölel, még integet is, ahogy elkanyarodunk az utcasarkon. Hazaérve egyből üzenet vár tőle Tinderen.
Sajnálom, hogy így elszaladtál, pedig talán ez volt eddig a legjobb randink. Én örülnék neki, ha lenne folytatás, bármilyen formában, tárgyalóképes vagyok. 😉 A pesti éjszakát például szívesen megmutatnám neked, ha gondolod. 😉
Két kacsintós smiley két mondaton belül elég ok lenne, hogy becsukjam az applikációt, de nem bírom megállni, hogy továbbolvassak.
A kurva életbe, annyira jó nő vagy, Andi, még ha érezni is, hogy el vagy veszve, és emiatt nem tudsz teljesen feloldódni. Nem tudom pontosan, hogy mi történt ma, mindenesetre remélem, nem írtál le még teljesen. 😉 Bocs a káromkodásért. Ciao babe
Felröhögök, csinálok egy screenshotot a beszélgetésről, megnyitom Eszterrel a csetablakunkat. Ezt nézd, mit halásztam már megint, írom, utána egy sor vihogó smiley-val. Még mielőtt a küldés gombra nyomnék, a szemem ismét átfut Krisztián üzenetén.
Még ha érezni is, hogy el vagy veszve, és emiatt nem tudsz teljesen feloldódni.
Mély levegőt veszek, és kitörlöm a Eszternek szánt üzenetet. Krisztiánnak lepötyögök két smiley-fejet, de aztán inkább törlöm azokat is.