A reptéren szerencsére hamar túljutott a biztonsági ellenőrzésen. Ez is a business class előnye, a külön sor, állapította meg Zsuzsa elégedetten, bár az átszálló utasoknak ez már úgyis csak formalitás. Azért így is látszik, hogy ma rengetegen utaznak. A gép is tele van, bár a mellette levő hely még üres, de biztos jön majd valaki oda is. Nem is foglalkozik ezzel, még próbál elintézni pár dolgot – számlázni, válaszolni a legsürgetőbb levelekre –, mielőtt felszállnak.
Az ablak mellett ül, és annyira belemerül a munkába, hogy észre sem veszi, amikor megérkezik az utas a szomszédos ülésre.
Tudja, mindjárt indul a gép, kapkodva próbál még egy e-mailt elküldeni, így csak fél füllel hallja a zúgást. Odapillant a szomszéd lábához, mert látja, ahogy az máris fekvő pozícióba állította a széket, aztán újra ülő helyzetbe hozza. Előre-hátra, fel és le… Ki ez a szerencsétlen, aki ezzel szórakozik? Még fel se szálltak! Csak amikor felpillant a laptopról, döbben rá, hogy Dávid az.
A férfi is ránéz, abbahagyja a karfa gombjának nyomogatását, elvörösödik, mint akit rajtakaptak.
– Zsuzsa! – kiált fel meglepetten. Már tényleg zavarban van.
– Szia, Dávid! – Zsuzsa keze is megáll a a billentyűzeten, megfeledkezik az e-mailről, már csak Dávidot látja. Úristen, mióta is?!
– Hát te? Hogyhogy itt? Honnan jössz? Dohából?
– Igen, egy konferencián voltam – köszörüli meg Dávid a torkát. – És te?
– Én egy kicsit messzebbről – mosolyodik el Zsuzsa. – Kínából. Utazom már vagy tíz órája… fárasztó, még így, businessen is. Többnapos tárgyalássorozat van mögöttem, ráadásul a kínaiak kemény tárgyalópartnerek. Nem mondom, volt kihívás az elmúlt pár napban – egy kis fintort vág.
– Ja, gondolom– motyogja Dávid. – Üzleti ügy? – és miközben a nő magyaráz, azon gondolkodik, mennyire megváltozott, most valami keménységet is lát rajta. Eszébe jut, régen milyen tűzrőlpattant volt, mindig vidám és vibráló. Már akkor is látszott, hogy céltudatos, és persze sokat is tanult, lám, sokra is vitte! Még mindig szépnek látja őt, a haja valamivel világosabb, mint régen, de ez a szőkésbarna is illik a zöld szeméhez. Ráncai sincsenek, mintha ki lenne simítva a bőre. Könnyű, bézs nadrágot és elegáns kardigánt visel, a hosszú út dacára is teljesen frissnek látszik.
Zsuzsa is figyeli a férfit. Épp csak egy kicsit öregedett, a haja őszesebb, de ugyanolyan borzas, mint amikor reggelente felkelt mellőle az ágyból, vagy amikor magyarázott valamit, és izgatottan beletúrt. Hogy imádta ezt a mozdulatát! Alig észrevehetően megremeg, amikor most is ráismer. Ez a széknyomkodás is annyira jellemző rá, régen is mindig mindent ki kellett próbálnia, izgatta, mi hogy működik. Mégsem gépekkel kezdett foglalkozni, hanem az emberekkel meg a társadalmakkal.
Örülnek egymásnak, őszintén. Istenem, gondolja Zsuzsa, a mosolya még mindig olyan kisfiús, félszeg és kedves. Dávid egyébként is kedves volt, de főképp romantikus és humoros. Mennyit nevettek, te jó ég! És a beszélgetéseik!
– Mit dolgozol? – kérdezi tőle.
– Coach vagyok – válaszolja Dávid, nem túl nagy lelkesedéssel.
– És a történelem meg a magyar?
– Na igen, tanítottam egy ideig, a töri tanszéken tanársegéd is voltam. De aztán meg kellett élni valahogy… – a férfi egy pillanatra elhallgat –, mert jöttek a gyerekek. Három is van, a kicsi nemrég született… – A fény, ami Dávid mosolyából árad, beárnyékolja Zsuzsa arcát.
– És nálad? Vannak gyerekek? – érdeklődik Dávid, de rögtön meg is bánja a kérdést, amikor Zsuzsa megrántja a vállát, és könnyedén legyintve közli:
– Nincsenek… és el is váltam.
Csend telepszik közéjük, Dávid kínosan feszeng és belül dorgálja magát, hogy a francba nem gondolt erre és miért is lenne evidencia, hogy mindenkinek gyereke legyen.
A legjobbkor jön a stewardess. Közben a gép a levegőbe emelkedett, Dávid nem is tudta kiélvezni a felszállás örömét. De nem gond, most duplán örül, mert a stewardess hozza az étlapot. Micsoda választék, de nem lelkesedik hangosan. Végül is, nem kell Zsuzsának tudnia, hogy turistajegye volt, csak az utolsó pillanatban upgradelték a business osztályra. Még soha nem utazott itt, és valószínűleg nem is fog többé. Nem engedheti meg magának, az utat is a cég fizette.
Forgatja az étlapot, lazacot és csokiszuflét rendel.
– Egy pezsgőt? – fordul hirtelen Zsuzsa felé.
– Miért is ne – nevet rá a nő hálásan.
Egymás szemébe nézve koccintanak.
– A régi szép emlékekre – mondja Zsuzsa. Dávid csak bólint. Az ital hideg, gyöngyöző.
A business class hamarosan étteremmé változik. A terített, kihúzható asztalkán porceláncsészében gőzölgő leves, mellette fűszerek és olívaolaj, mini üvegcsében. A lazac rózsaszín húsa szinte szétesik a villa hegyén. Dávid minden falatot áhítattal vesz a szájába, imádja a finom ételeket, a kiszolgálás is pazar. Lelkiismeret-furdalást érez, amikor eszébe jut, a feleségét milyen rég vitte étterembe. Pedig mennyire szeretnek járni! Majd ha Petike kicsit nagyobb lesz, talán megint el tudnak menni kettesben.
Zsuzsával régi barátokról beszélgetnek, kivel mi történt, aztán a munkáról és az idős szülőkről. A gépük tízezer méter magasan, a csillagok között repül.
– Írsz még verseket? – kérdezi Zsuzsa váratlanul.
– Á, dehogy – sóhajt Dávid. Tényleg, a versek! Minden héten küldte őket Zsuzsának, amikor ösztöndíjjal külföldön tanult.
– Dávid, ezek csodásak, és annyira szeretlek! – Zsuzsa sírva hadarta, amikor felhívta őt. Diákok voltak, nem volt pénzük arra, hogy interurbán sokáig beszéljenek.
– Add ki őket – győzködte őt Zsuzsa később is, pedig a legtöbb szerelmes vers volt –, vagy legalább mutasd meg valakinek!
Persze nem tette. Ezek Zsuzsa versei. Neki írta őket, csak rájuk tartoztak! Azóta semmire sincs ideje. Meg egyébként sem ír már semmit. A gyerekeknek Bogyó és Babócát mesél, meg Pókembert.
A gépen kialszanak a fények, az utasok aludni térnek a ledöntött üléseken. Ők némán fekszenek egymás mellett. Ugyanarra gondolnak, a kiskiflire meg nagykiflire, fiatal, mohó testük ölelésére, a hajnalig tartó suttogós álmodozásokra, a közös utazások tervezgetésére és a puszira a nyakhajlatban. Az első szerelemre. És a végére.
A repülő lassan ereszkedik a föld felé.
– Dávid, ha szeretnéd, visszaküldhetem neked a verseidet. Azért csinálok fénymásolatot, persze.
Dávid elgondolkozik egy pillanatra.
– Kedves vagy, köszönöm, de nem, nem kell. Azok a tieid.
– A tieid is – mondja Zsuzsa remegő hangon.
– Jó, a miénk – hagyja rá Dávid. – A miénk, volt. De nem kell, tényleg.
– Hozzám jössz feleségül? – Dávid szeme még a sötétben is ragyog. Mint a csillagok az égen, pont felettük, a Balaton partján, húsz évvel ezelőtt. Zsuzsa elfordul, kihúzza a kezét Dávidéból.
– Dávid, ne, kérlek! Tudod, mennyire szeretlek, de fontos nekem ez a munka. Óriási lehetőség, utaznom is kell majd, nem akarom lekötni magam.
– De nem kötnéd le. Vagy úgy érted, én kötnélek le? – értetlenkedik Dávid, rosszul esik neki Zsuzsa elutasítása. Hisz ezt már megbeszélték, a gyerek is ráér. Sőt, nem is téma, ő támogatja Zsuzsát mindenben. Szárnyaljon, tündököljön, legyen sikeres! Nem érti, mi ütött belé és miért gondolta meg magát.
– Még élni szeretnék, nem pedig férjhez menni – így mondja. – Fiatalok vagyunk, és annyi mindent ki szeretnék próbálni még.
A csomagok hamar kijönnek, szinte egyszerre indulnak a kijárat felé. Dávid Zsuzsa felé fordul.
– Örülök, hogy láttalak.
– Én is – Zsuzsa hangja hamisan csilingel.
Dávid már megy is tovább, siet, eltűnik a fotocellás ajtó mögött. Zsuzsa lassít, legszívesebben meg is állna, mert nem akarja látni, ahogy a ki-be csukódó ajtón túl Dávid nyakába ugrik egy kisgyerek. Egy másik a lábába csimpaszkodik, apa, kiabálják. Egy szőke, mosolygós nő is áll mellettük, kisbaba van a kezében, és Dávid csak öleli őket. Zsuzsa fagyos ujjaival nehezen húzza a bőröndöt, kint már nem néz semerre, megy ő is haza. Otthon csak egy üveg pezsgő várja a hűtőben, az ágy mellett pedig a piros szalaggal átkötött versek.
(Fotó: George Becker, kép forrása: Pexels)