Egy korty víz nélkül róttuk a köröket a faluban. Az egész szünidő menetszeles eufóriában úszott, nyomunkban ideges kutyák ugatása loholt. Hergelésért pluszpont járt: ha többször ugyanazt a kutyát sikerült megzavarnunk, akkor az duplát ért. A templomkertet gondozó Talabér néni, ha kiabált velünk, szintén két pont volt, de ha oda is szaladt, hogy elkergessen bennünket, az ötöt ért. Ha kiértünk a földekre, befőttesüvegbe szedtük a krumplibogarakat. Latinul is tudtam a nevüket: Leptinotarsa decemlineata. Legtöbbször én nyúltam csak hozzájuk, gondosan gyűjtöttem őket nagy, hömpölygő halomba, hogy aztán a játszótéren hintázó lányokat riogathassuk velük.
Apadhatatlan kalandvággyal fedeztük fel a világot, amit alig pár utca és egy leharcolt játszótér jelentett. Az aszfalt fölött vékonyan vibrált a forróság, és mi boldogan tekertünk át rajta. A vasúthoz csak ritkán mentünk. Féltünk – ott laktak a vendégmunkások. A közeli gazdaságba jártak napszámba, csak a boltban meg a kocsmában tűntek fel néha. Magyarul beszéltek, érdekesen tekergetve a mássalhangzókat, lejtmenetet adva a magánhangzóknak. Igaz, nem sokat hallottuk őket, nem jöttek be még falunapon sem, munkán kívül az apró szolgálati lakásaik előtt gubbasztottak, cigarettáztak, ittak, beszélgettek. Kalandvágyból, vagy talán unalomból, aznap mégis arra tekeregtünk. Az alacsony fedelű szállók közelébe érve hirtelen megálltunk. Egy alak feküdt nem messze a telep utolsó épületétől, teste félig az árokba csúszott, biciklije égbe meredő küllőkkel hevert tőle nem messze. Tisztes távolságból figyeltünk, néha röhögtünk, aztán elkezdtük szólongatni. Tóni, Tóni, elestél? De nem felelt.
Tóni olyan apró volt, mint egy ötödikes gyerek. Bőre sötét, bajsza beszéd közben vastag drótkefeként mozgott széles orra alatt. Szemöldöke, mintha csak a bajszát követte volna, dús és kezeletlen. Alacsony homlokát kócos haja fogta közre, csak a mélyen ülő ráncai árulták el, hogy akár már negyven fölött is lehetett. Többnyire a biciklijéről integetett vidáman az apámnak, Vermes Zoli, kiabálta, szevasz Vermes Zoli! Adjál cigit! Apám ilyenkor csak biccentett, nem szólt vissza, nem adott cigit. A kocsmából ismerték egymást, nem válogatott az ivócimborák között.
Tóni nem válaszolt a szólongatásunkra. Töki, a csapat legidősebbje, azt mondta, hogy biztosan meghalt. Megijedtünk, még hangosabban kezdtük a nevét mondogatni. Továbbra is mozdulatlanul feküdt. Csabika, Töki öccse elfektette biciklijét a forró úton és guggolva ment hozzá közelebb. Csoszogott, irgalmatlan hangja volt a lába alatt morzsolódó kavicsoknak. Nagyjából két méterre állt meg, a nyakát nyújtogatva vizsgálta Tónit. Megfeszített idegszálakkal vártuk az ítéletet, mígnem Csabika visszasandított ránk, és közölte a diagnózist.
– Él, de nagyon mata. Nézzétek, lélegzik. Jár a mellkasa fel meg le. Akkor él, nem?
Hümmögtünk, közelebb mentünk, Csabika bringája mellé fektettük a saját járgányainkat, majd mindannyian leguggoltunk Tónihoz. Töki egy botot szorongatott a kezében. Mi, többiek, tanácstalanul néztük új zsákmányunkat. Nem volt kérdés, hogy Tónin méréseket fogunk végrehajtani. Ha tudtuk volna akkoriban, mi az a jegyzőkönyv, biztos készült volna. Tudományos gondosságunkat gyermeki kíváncsiságunk hajtotta.
Töki a bottal először Tóni izzadt homlokát karcolta meg, egészen finoman. A vékony fa elfehéredő karcot szántott az érdes bőrön. Semmi hatása nem volt a kezdetleges eszközzel végzett kísérletnek, így közelebb merészkedtünk a részeghez. Fekete póló és kék melós nadrág volt rajta. Töki bedugta a botot a gatya egyik zsebébe – semmi reakció. Huncutul nézett vissza ránk:
– Ki meri megnyomni a faszát? Tíz pont! – pattanásos fején kárörvendő vigyor terült el, de a szemüveges Doki, akinek az apja tényleg doktor volt, azonnal helyre tette.
– Ne legyél már egy büdös paraszt!
– Jól van, jól van, jajj de mekkora emberi jogok, doktor úr, te! – morogta hevesen grimaszolva Töki, majd visszahúzta a botot és az öccsének adta. Alig bírta leplezni izgatottságát, kidugott nyelve egyre hevesebben járt az alsó ajkán. Egy röpke pillanatra elgondolkodott, majd száján nyálragacs vicsorral újabb mérést indítványozott:
– Fogadok, hogy nem mered a hajába tűzni a botot. Kettő pont.
Csabika átvette a fadarabot, de nem szólalt meg. Ő volt közöttünk a legkisebb, negyedik osztályba készült. Félszegebb és melegebb szívű volt, mint a bátyja, de annak minden szavát itta, és lesben állva várta az alkalmakat, hogy bebizonyíthassa: vakmerőségben és talpraesettségben nem marad el tőle. Kicsit téblábolt, majd félszegen Tóni fejéhez emelte a gallyat. Mielőtt a bot a fejéhez ért volna, a férfi váratlanul felsóhajtott és lomhán a hátára fordult.
Sikongatva hátráltunk, olyan sietősen, hogy Dokival egymás lábába gabalyodva zuhantunk a perzselő betonra. Szúró fájdalom áradt a könyökömből – azonnal tudtam, hogy lehorzsoltam a bőrt. A Doki térdébe fúródott apró, szürkéskék kavicsok mellett is vér szivárgott. Fel akartam vágni előtte, a Vészhelyzetből szedett orvosi tudásommal javasoltam, hogy mossuk ki az idegen testet sebeinkből. Hátrahagyva a kutatócsoportot, elszaladunk a faluház melletti nyomós kútig. Először én nehezkedtem rá a kék lapátra. Doki a hűs víz alá dugta térdét, majd amikor már minden por és apró kövecske lecsúszott róla, cseréltünk, aztán rohantunk vissza a többiekhez.
Tóni ugyanúgy feküdt, tátott szájjal horkolt. Mélyről feltörő lélegzete hajókürtként zengett. Nem tudtam levenni a szemem róla. Sok foga hiányzott. Amit még körülölelt a vörös, duzzadt íny, az a tövénél sárga és barna volt. Eszembe jutott az iskola, meg a védőnéni, aki egyszer piros tablettát adott nekünk az osztályfőnöki órán. El kellett rágni, és akinek sok fogát színezte meg, azok egy fehér borítékot kaptak, amit oda kellett adni a szüleiknek. Töprengtem, hogy Tóni anyukája mennyi ilyen levelet kaphatott.
Töki aztán tovább ugratta Csabikát. Biztosan nem mer közelről beleszagolni Tóni szájába, heccelte. A kicsi megint engedett a szekálásnak, hamarosan a férfi fölött guggolt. Orrát Tóni szájához emelte, teátrálisan köhögött és fuldoklott, mintha legalábbis a pöcegödör bűzét tüdőzte volna le. Gurultunk a nevetéstől. Töki egy ponttal jutalmazta a mutatványt.
Doki kezdte elveszíteni a türelmét. Tennünk kell valamit a testtel, mondta megfontoltan, mire Csabika és Töki csak csendben bólogattak. Tóni lassan lélegző, lomha teste még mindig ott hevert az ároknál. Tanácstalanul járkáltunk körbe-körbe fölötte, mint éhes, csenevész keselyűk. Hétköznap volt, a falu teljesen üres, a többi gyereket beparancsolták a perzselő nap elöl, csak mi voltunk kint. És Tóni, akivel továbbra sem tudtunk mit kezdeni, így mi, a konzorcium tagjai, csalódottan, izzadtságtól ragacsosan vonultunk be az árnyékba.
Dél körül lehetett már, mert pontosan fölöttünk állt a nap. Először Töki hasa kordult meg, éhsége mértékét gyorsan követte káromkodásokkal teli állapotjelentése. Csabika is csatlakozott, már szinte percenként hajtogatta, hogy mit és mennyit enne meg. Az én szám is cserpes volt, igazából szomjas voltam, de egy rántott húst, csak úgy magában, azonnal befaltam volna. A szünidőben mindig másikunknál ettünk, mohón habzsoltuk be a gyümölcslevest, kakaós tejbedarát, lekváros palacsintát, rántott patiszont. Rövid tanácskozás után Töki meg Csabika vállalták az aznapi a vendégfogadást. Míg eltekertünk a falu másik végébe, Doki elmagyarázta, hogy ha valaki részeg, annak sok kenyeret kell ennie, mert az felfogja az alkoholt. Legalábbis úgy hallotta a tévében. Megbeszéltük, hogy ebéd után elcsenünk egy szeletet Tökiék konyhájából, és megpróbáljuk Tónival megetetni.
Ebéd közben aztán Csabika azt mondta, hogy nem jönne vissza a Tónihoz, számítózna inkább. Gyorsan meggyőzött minket, egyikünk sem vágyott a hőségre. Doki talán még meg is jegyezte, hogy ilyen időben nem is jó a napon lenni. Hosszú órák teltek el, sorra adtuk egymásnak a billentyűzetet, egyre magasabb csúcsokat döntöttünk az autóversenyesben. Végül Dokival ketten végeztünk az élen. Rengeteg pontunk lett, a többiek a felét sem érték el. Vacsorára már Tökiék anyukája is hazaért. Kenyeret vajazott, hideg kakaót töltött mintás reklámbögrékbe, és megengedte, hogy maradjunk még egy utolsó autóversenyes körre. Újra belemerültünk a játékba, de ezúttal az anyuka már résen volt, és a második futam után Tökit és Csabikát fürdeni küldte, bennünket pedig szelíden leterelt az emeletről. Már majdnem lement a nap, és biztosan aggódnak értünk a szüleink – érvelt enyhe felháborodottságunk láttán.
A bejárati ajtónál álltunk, én megint úgy vettem fel a cipőmet, hogy ne kelljen kibogozni és cipőkanalat se kelljen használni. Egy lábon egyensúlyozva nyomkodtam bele a lábfejemet a vékony tornacipőbe. Doki azzal ugratott, hogy még arra is lusta vagyok, hogy kikössem a cipőfűzőmet, de azért hagyta, hogy a vállába kapaszkodjak. Az anyag végül a helyére simult, lábam a cipőbe csusszant. Tökiék anyukája csendben nézte végig a mutatványt a konyha ajtajából. Vállán a gyöngyfüggöny egy szála pihent. Mintha hosszú csápja nőtt volna, egyenesen meredt felénk a több tucat egymás mögé fűzött bogyó. Halkan lépett oda hozzánk, csápja lecsúszott, és finoman hullott vissza az ajtófélfáról lógó sorba. Egymáshoz koppanó fagolyók tompa zizegésével keveredett Tökiék anyukájának suttogása.
– Danika, Lacika, hazafelé ne a telep felé menjetek, hanem a Kapus utca irányába!
A gyomrom apróra szűkült, izzadni kezdtem. Dokira néztem, és láttam, ahogy egyre sápadtabb lesz. Ajka megint résnyire szűkült, fejét balra fordította, így már nem láttam a szemét, csak a szemüvegén visszatükröződő sárgás fényt, ami a bejárati ajtó ablakán szűrődött be a szűk előszobába. Nem szólalt meg, bár pontosan tudtam, hogy mi kérdezne. Tökiék anyukája semmit nem vett észre csendes rémületünkből. Izzadó tenyeremet a sortomba töröltem, és félénken bólintottam, mire átnyúlt felettünk, elfordította a kulcsot a zárban és kitárta nekünk az ajtót. Odakint százezerszám ciripelt mindenféle bogár – máskor mennyire örültem ennek a zsibvásárnak! Az ízeltlábúakról szóló könyvemre gondoltam. Akarattal próbáltam mást festeni a képzeletembe. Nem minden rovar bogár, de minden bogár rovar. És még – fej, tor, potroh. Tóni ernyedt teste az árokban. Képzeletemben egy pók mászik át a nyitott száján, aprócska ízelt lábai puhán érnek hozzá a foghíjas, vörös ínyhez. Hengerhám, kitines kutikula, harántcsíkolt izom. Női hang, azt mondja, hogy Tökiék holnaptól Balatonföldváron lesznek, de augusztus közepén visszajönnek, akkor majd újra átjöhetünk Dokival. Egyenlő szárnyú szitakötők. Zygoptera. Egyenlőtlen szárnyú szitakötők. Anisoptera.
A biciklikhez értünk – a nagyjából tíz lépés, amit megtettünk, a többszörösének tűnt. Doki egész testében remegett, a kormány majdnem kiesett a kezéből. Nem mertem megkérdezni, hogy mire gondol.
Csendben tekertünk át a falun, egyre csak lassítva, ahogyan a telephez közeledtünk. Bár a nap már majdnem lement, a levegő bársonyosan meleg volt – ez volt a kedvenc napszakom, már nem perzselt a hőség, az ég lila volt meg rózsaszín meg narancs. A telep szélén mentőautó állt, villogója vészjóslóan festett fénycsíkokat az aszfaltra. Megálltunk. A távolban egy tehervonat zúgott el, míg mi némán fohászkodtunk azért, hogy a Tóninak semmi baja ne legyen. Útszéli szitakötő. Sympetrum flaveolum.
(Fotó: Nikolai Ulltang, kép forrása: Pexels)