Zuhanyrózsa spriccel az anusára. Nyugtatja a végbél záróizmait. Ujjaival tapogatja altája szöveteit, szűnik a viszketés. Érzi, ahogy a széklet kemény, gömbszerű darabjai, mint torzszülöttek apró fejei türemkednének kifele a végbélnyílásán.
A szülésnél. Akkor érezte ezt a furcsa ingert. Mikor a beöntést adták neki. Emlékszik, mikor az elsővel, a lányával, beérkezett, vitték a kezelőbe. Ráparancsoltak, tartsa benn a langyos vizet. Négyperces fájások, kibírhatatlan méhösszehúzódások, és tartsd bent! Csak azért, hogy oda ne szarj a szülőágyra! Aztán otthagyták a kezelőben. A beöntés tette a dolgát. Jött a váladék lent, fent. Hidegverejtékben úszva tántorgott az ajtóhoz. Segítséget akart kérni. Azt hitte, meghal. De nem. Ő nem halt meg. Nem ő halt meg…
A másodiknál már idő sem volt ilyesmire. Vele valószínűleg odaszart. Nem tudja. Szinte eszméletlenül feküdt már. Szünet sem volt a fájások között. Ordított, az oxitocin tette a dolgát. Belényomták, hogy minél hamarabb hazamehessen az orvosa. Éjszakára citálták be miatta. Hm. Harmincezerért. Akkor még annyi volt a tarifa.
Kitapogatja most a gátizmokat. Nem, nem ott viszket, hanem hátrébb. Aranyere lenne? A gát húsa kemény, sima. Nem úgy, mint az első után. Akkor olyan rosszul sikerült a gátmetszés, hogy hónapokig féloldalasan ülve tudott csak szoptatni. A másodiknál, a fiánál, a varrást cseszték el. Mindegy. Mára már nincs meg a kitüremkedés. Huszonöt év nagy idő. Minden seb beforr. Minden…?
A víz meleg, megnyugszik tőle a bőr. Továbbtapogatja a gát környékét. Bátran. Eszébe jut, annak idején milyen óvatosan és félénken nyúlt magához. A belé nevelt szemérem. Emlékképeiben a nagyanyja hangja: Ejnye, te gyerek! Ne fogdosd a csunyáját! Így: a csunyáját. Pedig akkor még szépnek tartotta. Szőr se nőtt rajta. Igaz, később meg borotválni kezdte. Mert úgy mondták, az tetszik a férfiaknak. Abban bízott, a férje is gyakrabban lesz rá kíváncsi. De nem. Csak az esti vesződés, aztán meg semmi. Csak sátoros ünnepeken. Sátoros! – röhög. Sátoros…
A vízsugarat előrébb irányítja. A csiklóra. A kollégiumban hallotta először ezt a szót. Nonszensz, de addig soha. Se biosz órán, se máshol. Katolikus családban még a csikló szó kiejtése is bűn. Vagy a menstruáció. Azt is mástól kellett megtudnia. Az anyja dühösen nézett rá. Mikor az úttörőtáborból hazaérve lelkesen közölte: tudja, hogy mi vár majd rá, ha nagylány lesz! Anyja szeme villámokat szórt a meghatározhatatlan zavartól. Neki pedig azonnal eltűnt a büszke mosoly szája szegletéből. Ezután többé egy mukkot se szólt. Csak akkor, amikor a vattára kérte a pénzt. Megkapta. Ennyi.
A vizet még jobban megengedi. Erősen masszírozza vele klitoriszát. Jóleső érzés járja át. Emlékszik, abban az időben, amikor hozzá se nyúlt a férje, így szerezte meg a napi örömadagját. Aztán másképp. De az meg a lelkének nem volt öröm. Meggyónta a zuhanyrózsát is, meg a szeretőjét is. Bár nem merte pontosan megfogalmazni bűnét. Úgy vélte, a paráználkodás szó lefedi mindkettőt. Lefedte, elmondta. Ennyi. Aztán elvált. A kisebb gyereket, a fiát pedig elperelte tőle az az állat.
A vizet hűvösebbre állítja. Jót tesz a vérkeringésnek. Azon gondolkodik, miért van ez így. Szaporodás, születés, szex… Minden e körül, a hüvely körül forog. De ki se mondhatja.
Mintha nem is létezne. A kórházban is, mikor műtötték. Még a nővérek sem nevezték nevén. Amikor betolták a műtőbe, már beadták neki a bátorító szurit. Emlékszik, valami badarságot beszélt a nőgyógyásznak. Nemhiába bátorító injekció! Mondjuk, kellett is. A méhnyakrák nem vicc. Azt mondják, vírus terjeszti. Meg hogy a férfiak által kapják. A diagnózis előtt csak azzal az állattal volt. A férjével. Hogy rohadjon meg!
A vízrózsa ismét hátralövell. Aranyér lesz az! Utánaolvasott: a szorongás, a stressz is okozhatja. Társas, vagy családi problémák esetén is jelentkezhetnek a tünetek. Ja. Azok vannak – gondolja. Emlékszik, a fia halála után pár nappal nyúlt először hátra. Akkor kezdett el neki viszketni. Pár nap múlva már sebesre vakarta a seggét. A benn tartott fájdalom – írta a net. Benn tartott…
Valóban! Egy büdös szót se szólt neki. Igaz, mikor a rendőrök becsengettek a lakás ajtaján a hírrel, üvöltött. A fájdalomtól. Közölték, hogy a fia leugrott a nyolcadikról. Megölöm, megölöm azt az állatot! Aztán lenyugodott. A hamvasztás és minden egyéb szervezését szó nélkül végezte. Akkor is csendben volt, mikor a temetés dátumát rendezték. Február harmadika megfelel? – kérdezte az ügyintéző hölgy. Jó lesz! – vágta rá, mielőtt a gyerek apja meg tudott volna szólalni. Ő röhögött. De csak magában. A voltférje születésnapi ajándéka lesz. Minden évben. Élete végéig. Ünnepeljen az az állat, ha bír ezek után. Ünnepeljen csak! Elzárja a vizet. Most már elég.
Elég.
Elég!
…
Szó nélkül megtörölközik.
Másodközlés; a novella a Hetedik online irodalmi folyóirat 2023-as nőnapi pályázatára készült.
(Fotó: Hilary Halliwell, kép forrása: Pexels)