– Köszönöm, hogy eljöttek. Megállapítom, hogy a Kovács Jánosné, született Szathmáry Ilona, elhunyt ügyében indított hagyatéki eljáráshoz a helyszínen mindhárom törvényes örökös megjelent. Nem jelent meg az örökhagyó házastársa, és meghatalmazással sem képviselteti magát. Megállapítom azonban, hogy az eljárás lefolytatható a házastárs jelenlétének hiányában is.
A belvárosi jegyzői iroda leghátsó, levegőtlen szobájában három testvér ült egy kör alakú asztal körül és hallgatta dr. Kovászi Katalin szavait. Hangja hidegen pattant vissza a szürkére fakult falról. Klári és Tomi egymás kezét szorította, Feri a széken hátradőlve, széttett lábbal bámulta a plafont, és sóhajtozott.
– Meddig fog ez tartani? – kérdezte, miközben felkönyökölt az asztalra. – Nem érek rá egész nap.
– Amennyiben mindenben egyetértenek, és az örökhagyó hagyatékát nem vitatják, csak fel kell sorolnom az elhunyt ingó és ingatlan tulajdonait, aztán a jegyzőkönyv számára lejegyezem a határozatot. Ha minden jól megy, akár egy óra alatt is végezhetünk.
– Hát, ajánlom is! – vágta oda Feri a jegyzőnek, miközben fejét félrehajtva, összehúzott szemöldökkel Klárira és Tomira nézett.
Feri volt a legidősebb közülük, hét évvel korábban született Tominál, és nyolccal Klárinál. Negyvenkét éves múlt, Németországban dolgozott asztalosként, előtte alkalmi munkákból élt Budapesten. Miután elvált feleségétől, sokáig kereste a helyét, és nem is volt állandó lakhelye. Két éve azonban rámosolygott a szerencse és végre el tudott helyezkedni a szakmájában. Mióta kiment Duisburgba, a testvérek most találkoztak először. Feri nem jött haza anya temetésére sem, így mindent Klári és Tomi intézett.
Klárit teljesen összetörte anya halálhíre. Nagyon közel álltak egymáshoz, anya sokat segített neki, hiszen Klári főállásban öt gyermeket nevelt vidéken. Borzasztó szegénységben éltek, annak ellenére, hogy férje – bár nem volt egy mintaapa – kétkezi munkásként éjt nappallá téve dolgozott. Így minden, gyerekekkel és háztartással kapcsolatos teendő Klárira maradt, aki anya segítsége mellett is folyamatosan az idegösszeomlás szélén táncolt. Tomi fizikusként dolgozott a KFKI-nál, vagyis annak jogutódjánál, egy kutatóintézetben. Mindig is ő volt a család esze, és sikerült olyan karriert befutnia, ami büszkévé tette anyát. Egyedül élt egy kis kőbányai lakásban, és amikor csak tehette, leutazott Kláriékhoz vidékre. Segített a ház körül, pénzt utalt nekik az ünnepek környékén, a gyerekek pedig odavoltak érte. Klári szerette ezeket a boldog pillanatokat, mert ilyenkor a robotolásból kiszakadva végre embernek érezhette magát.
De a boldog pillanatok fél évvel ezelőtt mindkettőjük számára szertefoszlottak. Anya holttestét Tomi találta meg, amikor egyik reggel felment hozzá. Egyedül élt abban a hatalmas belvárosi lakásban, ahol a gyerekkorukat töltötték. Tulajdonképpen ez volt az összes vagyonuk. Rendkívül költséges volt fenntartani, de anya nem akarta eladni. Tomi egy héten többször is meglátogatta őt munka után, ilyenkor anya friss vacsorával és süteménnyel várta.
Azon a végzetes napon azonban nem tudott felmenni, mert egy külföldi kutatói pályázatra kellett beadniuk az anyagokat és csúsztak a határidővel. Hívta anyát, aki nem vette fel, de nem gondolt semmi rosszra, hiszen megvolt a maga élete és hát nem is beszéltek minden percben. Másnap Klári már kora reggel aggódva telefonált, hogy anya nem veszi fel a mobilját. Tomi kocsiba ült és átvágott a városon, miközben eszelősen tárcsázta anya számát. De a telefon néma maradt. A lakásban aztán megtalálta őt. A hálószoba és a nappali közötti kis folyosón feküdt a földön. A kiérkező mentős már nem tudott mit tenni, valószínűleg egy hirtelen szívroham miatt még az éjszaka meghalt. Tomi és Klári azóta sem tudták felfogni, sem feldolgozni anya elvesztését és zombiként, egymásba kapaszkodva próbáltak megküzdeni a gyásszal.
– Tehát akkor ismertetem a tényállást. Mivel az örökhagyó végintézkedés nélkül halálozott el, ezért törvényes öröklés jogcímén a férj, valamint a gyermekei egymás közötti egyenlő arányban hivatottak az öröklésre. Az örökhagyó hagyatékát képező V. Kerület, Belgrád rakpart 22. szám alatti, 95 millió forint értékbecslésű ingatlan…
– Elnézést, bírónő! – Tomi belevágott a véget nem érő monológba.
– Nem vagyok bírónő, hívjon jegyző asszonynak!
– Rendben, jegyző asszony. Szóval, szeretném jelezni, hogy bármilyen örökség is szállna rám, lemondok róla a testvérem, Klári javára. Kérem, ezt vegye be a jegyzőkönyvbe!
– Tomi, ne már! – szólalt meg Klári elhaló hangon, és azonnal sírni kezdett.
– Nézd már, hogy kinyílt a csipád, kisöcsi! – csattant fel Feri, és hogy nyomatékot adjon megvetésének, felállt a székről.
– Így döntöttem, Feri.
– És mióta vagy ekkora okostojás, mi? Hát, baszd meg, én ezt nem fogadom el! Hallod, kiscsávó? – ujjával megbökte Tomi vállát. – Nekem kell adnod a részedet, megértetted? Én vagyok a legidősebb, és engem illet. Persze, jól teszed, hogy lemondasz róla, hiszen te úgysem tudnál vele mit kezdeni. Úgysem csinálsz semmi értelmeset. Fizikus? Az meg micsoda? És te? Te meg mit bömbölsz? Állandóan bőgsz, az agyam eldobom tőled, Klári! Még hogy neked adja a lakást?! Te csak egy ostoba liba vagy, aki semmi másra sem jó, csak hogy szórja a gyerekeket a világra ész nélkül.
– Kérem, nyugodjon meg! – csitította Ferit a jegyző. Az öröklés egyenlő arányban történik. Természetesen a feleknek joguk van a másik javára lemondani az örökségi hányadukról.
– Na, hát akkor tessék! Nyilatkozzatok! Most szépen lemondtok mind a ketten a javamra, és így végre enyém lesz a lakás. Erre várok már harminc éve. Gyerünk, gyerünk, ne mondjam meg egyszer!
Ekkor egy hangos kopogás után valaki benyitott az irodába. Mindannyian fagyos tekintettel meredtek a nem várt látogatóra. Egy magas, fekete hajú, bajszos férfi állt ott, hatalmas teste kitöltötte a teljes ajtókeretet.
– Jó napot! Késtem. Itt van az Ica tárgyalása? – a férfi benézett az ajtó mögé, és meglátta a három elképedt arcot. – Hát, szevasztok, gyerekek!
– Jó napot, ön Szathmáry Ilona házastársa, Kovács János?
– Igen, bár egy ideje nem élünk együtt, de nem váltunk el. Tudja, amije neki volt, az az enyém is.
Jánost, azaz apát, a gyerekek tizenöt éve nem látták. Lelépett a szomszéd pincérnővel, és külföldre költöztek. Feri akkor volt huszonhét, éppen elköltözött a feleségével Veresegyházra. Tomi félidős volt az egyetemen, Klári pedig éppen csak elmúlt tizennyolc. Anya három munkahelyen dolgozott, hogy Tomi be tudja fejezni az egyetemet. Apáról néha hallottak ezt-azt, de azóta sem látták, anya mégsem akart elválni soha.
– Foglaljon helyet, hogy folytathassuk az eljárást! Éppen felsoroltam az öröklés tárgyát, az ötödik kerületi ingatlant – próbálta visszavenni a jegyző az irányítást.
– Azt a lakást? Ugyan, hiszen az már meg sincs! Két hete eladtam. A lakásból kirámoltunk a haverokkal, de megtartottam pár dolgot anyátok kacatjai közül. Eljöhetnétek érte valamelyik hétvégén, vettünk egy házat, itt, Dunakeszin. Majd Juli főz valamit, legalább megismeritek őt. Csapnánk egy jó kis családi ebédet! Na, jó ötlet, nem?
(Fotó: Fischer Paula)