Megengedték, mi?
A bárófi mellésomolygott, nem is látta, egészen beleveszett eddig ebbe a fülledt, pörgő szoknyatengerbe, ahányszor felnézett a fehérre meszelt terembe zsúfolódott, rekedten kurjongató tömegre, kanyarogtak a keményített fodrok a szeme előtt leguggolva, mint a Hoverla csipkézetén a nyári dér, barettek és szalagozott kalapok keringtek, nagy zsivaj, a parketta a térde alatt vonaglott a dobogatástól meg a citerától, összeütődtek a csizmaszárak, megdobta a fonográfládát, a tenyerével kellett a pereménél szorítania a tölcsért, csak úgy, fél kézzel, a töltőtoll kupakját az ajka között tartotta, és írt. Meg hát. Világhírnevet ígértem a szülőfalumnak azzal, hogy idehoztalak téged meg a Bíbort, szerinted miattam van ez a táncház most, kitekeredve felnézett a cimbalom lábára a hátánál, a fa a gerincébe rengett, aztán ráhunyorított a bárófi sötét, bogáncsos agancshajára és a sórögös izzadságára a nyaka hajlatán és a kéthetes borostáján a szeme alatt.
Ezerkilencszázhatvannégy. Augusztus huszonegy. Borkút, Máramaros, hajolt közelebb a bárófi, szinte kiabált, darálta a szavakat, tiszavölgyi járás, arcának minden háromszöge felfelé görbült, rendesen címkézz ám, csikóm, még valamit elfelejtesz, ő ráköpte a tollkupakot a kezében tartott bakelitre, érezte az ínyén a tintát, akarod?, ajándékba?, felvette az égzengésed egészben… vagy meghallgassa Pesten a felvételi bizottság a nyelvészeti tanszéken? Kérlek, fölényeskedett a bárófi, akkor a többit már nem hallgatnák meg, elég lenne csak a nevemet odamondanod. Hiába fáradtál volna egész nyáron. De rakd félre, aztán majd… Odanyúlt, és végighúzta a gyűrűsujját a tintás ajkán, és vidoran a saját szájába kapta; ha felvesznek, azért hiányozni fog a nyomdászás.
A lány szinte észrevétlenül pördült melléjük, félig kinyújtott karral. Halvány-hullámos szőkesége feltűzve lehetett, de már régen eltáncolta, túlozni kezdesz, Sebes, kezdesz részegedni, pedig még nem is ittál, ha tánc van, túlzok, angyalom, rikkantotta a bárófi, de te vagy az eszem védnöke, ez meg itt, sandított őrá, a nyelvemé, úgyhogy nem fogok berúgni, elhajolva a fülétől a lányhoz lépett, és a háta mögé nyúlva megpördítette a csettegős ütemekre, aztán felemelte a hóna aljánál, ne csúfolódj az angyalokkal a pogány isteneidre, Sebes, a lány sikítva fogódzkodott az alkarjába a feltűrt inge hímzett végében, a pislákoló, hömpölygő villanyfény glóriát font fölé arra az egy pillanatra. Majd ráharapok mindjárt én teneked, a nyelvedre, forrón, ezt már ő hajította franciául a férfi után a betokosodott levegő dallamain, aztán el ne szóljad magad a fejeddel se, he?; a bárófi rácsillogtatta az íriszét, és Bíborral lebukva vissszahúzódtak a terem sűrűjébe.
Tánc közben senki sem ugyanolyan. Hogyan provokálja magát a furulyaszóra, csapdossa a sarkát, a kezét a huszárnadrágjához, csak a saját iramára figyel, ha nem Bíbor lenne nála, a másik már el is penderedne az oldalától a fáradtságtól. Nem lehet párhuzamot vonni a kaszálóval a fenyves alatt, tegnapelőtt alkonyatkor, de akkor is erősködött, hogy folytassák. A tűz éppen csak parázslott, és ő már fel akarta szedegetni a fűcsomók közé ékelt üres tojáshéjakat; a játék egyszerű volt, mint gyerekkorában, egyforintossal kellett célozni és beledobni. Bíbor tagadhatatlanul a legjobbnak bizonyult, mert ő bíró volt, nem játszott, csak néha, és a bárófi kitartó volt, de túl sokat óvatoskodott a dobásaival, vagy egy marék pénzt elszórt bosszúságában a fenyők felé. Nagyon tudsz pazarolni, te tékozló, mondta neki akkor, holnap addig el nem megyünk innen, amíg az összeset meg nem találod. Jól van, Valler, morgott a bárófi kissé epésen, és a markába csúsztatott érme tűzfényű, narancsos csóvával, fémesen suhogva eltűnt a sötéten hullámzó búzában, ők Bíborral együtt vigyorogtak rá, de ezért majd még szívességellek.
Sokat szívességelt, de azt nem tudták előre, könnyűt akar vagy nagyot, velük vagy magával akar-e rendelkezni. Éppenséggel is csinálhatnád ezt, mondta Bíbornak, amikor másnap megálltak a Tiszapart kavicsos ormától nem messze, két elgazosodott sínpár mellett. Megvan hozzá az előjoga mind a kettőtöknek. A bárófi az árnyékba süppedve figyelte a szemközti, élénkkék nyárvégi hegyeket, a szeme alatti napszúrásos redőkbe rakódott a pipafüsttel felszálló dohánymorzsalék, elmosódott foltba rendezte a vasakon álló, korhadt fájú marhavagont meg Bíbort, akit bakot tartva felsegített a szuvas ajtórés mögé. Az ajtó kívülre hajtva lógott rozsdakoszos zsaluján, a nyikorgása összeért a kora délutáni tücsökciripeléssel. A németek mellől utoljára rálátsz a Tisza futására az ablakból, az is előjogod lenne. Talán kaptál volna retúrt, még ha német lettél volna is, és nem striguláztunk volna fel az eső utáni puha földbe ágpennával, ahogyan gyerekként tettük, ide jártunk ki negyvenkilenc nyarán húzogatni azokat, ahány fejet összeszámoltak a nagyobbak a résekben; én csak vonalkáztam, egy, egy, egy, tudtam, az ötödiknél keresztbe kell húzni a leírt négyet. De én akkor is négyet láttam, mert az ötödik egyenest áthúzásnak hittem. Semminek. Mivel felfele laktunk, a Hoverla töviben, nem kellett a völgyi pályaudvarnál szagolnom a húgyot, nem tartottam azt hamisságnak, hogy a vagonokban valójában senki sem utazik. Megpaskolta a deszkákat, hallotta Bíbor neszezését bentről, a báró szokatlan, várakozó fegyelemmel nézte a sapkája alól. Én tudok nevetni húgyszaggal az orromban is, pedig nekem nincs előjogom semmire, tenektek akkor nem kell a használatja, amikor haszna lenne, de a szén, ami a másik irányból jövő minden teherszerelvényről ránk telepedett a bokrokban, eltömít, kifordítja a pólusokat, rárakódik oda, hátra, elpattintja, folyik a vér a számba.
A fonográftű a törökös-szláv ritmusokon, aztán magyaron ugrált, a zizegését nem hallotta, teljesen bedugult a füle a tömörödött zajtól és az abba közvetlenül belevéső hegedűmorajtól és a tompa doboktól, lüktetés az agykoponyáján. Negyedóra után még egyszer ki kellett cserélnie a bakelitet, nehéz, meleg párát fújt a lemezre, ahogy megszokásból dörzsölgette, ez volt a szemüvegével is, hirtelen melléhajoltak, ne bujkálgass itt, gyere, láttam, hogy most raktad rá az újat, és Bíbor zihálva a mellénye vállának kötött anyagába markolt, meghalok, ha visszaeresztesz hozzá, még én sem bírom lélegzettel, de nem is tudok megállni.
Finoman vezette végig a termen, önmagát próbálgatta a falak között, a négyesre emlékezett, meg a másikakra is lassan, haloványan, Bíbor a könyökét szorongatta sűrűn emelkedő mellkassal, ahogy fokozatosan a tömeghez igazította a tempójukat, és félrecsapott fejjel, kisimult homlokkal, rebbenő szemhéjjal erősebben csapdosta sarkatlan bőrcipőjét a néhol feketedett padlódeszkákhoz, azokat nézte, a fekete csermelyeket a talpa alatt, azokon pörgött, felnézett, a lány is a csíkokat nézte miközben pörgette, és a szoknyák között, szemben a meszelt falon azt a fekete kézlenyomatot, ahova a csíkok futottak.
Innen vitték a szenet, a raktárból, dünnyögte Bíbor fülébe, a zene magasabbra csapott, arra pergette a szavakat. Zsákok álltak itt, tele volt a terem, a szénpor mindent a mennyezetig belepett; ez, a völgy egyes zóna volt, és központilag csak innen osztogatták az érkezett tüzelőt, és tették nőtlenné a falut, akárhányszor megérkeztek az orosz dandárok a megszállás alatt. Anyámnak én kentem az arcára a szenet, elhúzkodtam az arca mélyedéseibe, durván, utána a kezét is beporozta, meg a kendőjéből kilátszódó haját, és engem is bekent, olyan természetesen, mintha csak hajnalban öltöztetett volna, aztán kézen fogott, a hátsó ajtón mentünk ki, de előtte még pókhálót húzott a párnákra és kiakasztotta az ajtófákból a mezúzákat, már annyiszor feszegette a szögeket, hogy azok már csak úgy akaszkodtak, az utcáról valaki befele üvöltözött, nők sikítoztak és motorok jártak, az udvaron a fűrészbak és az ólak előtt átvágva elindultunk a napkeltébe pislákoló kerti földcsapáson, fel a havasi kaszálón a Hoverlán, az erdőbe, futottam, és virágokba töröltem a kezemről a szenet; tavasszal csakis hóvirágba, felcsipkedtem a szirmukat, és a tűleveleken ülve azokkal próbálgattam letörölgetni anyám arcát is, meg a magamét, de ő összetette az orra előtt a kendője csücskeit, és a számra nyomta a kezét, hogy maradjak.
Egész nap csak mocskosan kapkodtam, valamikor több éjszakán keresztül, amíg el nem mentek, addig, amikor már nem mozdultam, hanem megtagadtam a rimánkodó, reszkető anyámat a csapás elejénél a kaszáló tövében, ment a Hoverlára, én meg a kerékcsikorgásra beültem a szénraktárba, tizenéves dacból, onnantól mindig ezt csináltam, mert ide soha, senki sem jött, akaratlanul sem számítottam embernek a zakatolva reccsenő ruhaanyagot meg azokat a fehér körömlemezeket, amiknek homorú-tálas oldalán bőrfoltok lafogtak, ezek elszóródtak a szén közé, tapostak rajta a keringősök, kiszóltak, behívtak, néha széthajigálták a zsákokat a helycsináláshoz, de csak akkor, ha nem a mennygerendáig volt rakva a terem, lüktetett a tompa parketta, cuppogtak, mint ahogy a szederlekvártól lehet, falra szorított kézzel a zsáksorok végén egyszer láttam, nyúlós, folyékony üveg szálasodott fényesen a fogain, énnekem meg élesen összedörzsölődött a térdem, rátaláltam a hasítékra, lassan kapartam és belebújtam. Kívülről láttam a belült, belülről a kívült, és ráhajtottam magamra a mészrepedéket. Önkéntelenül is nyaltam a számat. Egészen a falban voltam és azt hittem, ez különbség, belülről hallgatni a sikítozást a kívül helyett, kormozatlanul, de nem volt ez se különb, a rémület ondója sikamlós, de jobban ragad az, ha kell, ugyanúgy bujkáltam, és itt is egészen rajtam maradt a szén.
Mint a Sebesen a részegség, jegyezte meg Bíbor melegbe olvadó halksággal, franciául, és mosolygott is hozzá, talán ezért tudja lekaparni terólad a tintát, meg utána leszopogatni a körméről, ő félig tárulkozva horkantott, arrébb tántorgott az utolsó ütemeknél a csuklóját ért szorításra. Bíbor a szédítően forgó bakelithez görnyedt és figyelte, ahogy ő elmaszatolta az izzadságot az orránál, a pihéken.
Hé, Valler, a füle máris pattogott a következő dalra, de a bárófi eltalálta az üvöltést, mit akarsz, te (persze, a tömeg közepén vágja fel a magasba a térdét), a tojásozás után megmondtam, a bárófi felugrott, hogy megszívességellek, és most be is verem rajtad.
Bevered? Körül akkor már én írom… te eleget parancsolgatsz, úgy, ahogyan.
A borpárlatot szippantja, egyszer, kétszer, és már oda is dől a cimbalmoshoz, közben a fején húzza keresztül a mellényét, a kötésnek fújja a forróságot, Pali bátyám, kis seremolyt a báró úrnak, ismeretségül. A lemezre. Olyant. Tudja: csángó legényest.
Hallja a kattanást, amivel Bíbor a háta mögött kipattintja a lassuló lemezt, a terem közepe felé ritkulnak a szoknyafodrok. Beáll a körbe, a báró oldalt rápislog, tiszta piros, száraz torokkal krákog, az arcán választani lehetne az izzadságot a fintoroktól, balra kezdjél, egyet, kettőt, hármat, az övemet kapd meg, ő is előrenyúl a huszárövhöz, a bárófi csípőcsontjához, a hegedű hangosan simult a levegőbe a keze alatt, a bárófi megrándult, egyszerre az összes tövig fárasztott izmával, elkapta a kezét, a mellkasáig húzta csak vissza, mert a következő ütemre a zsinórzatba markolva maga elé rántotta, az ajkának lehelte a tokosodott párát, no, mi az, ne visszakozz, te tékozló, éppen most mennél ki, de milyen sebesen is, itt maradsz, én sem kenek szenet az arcomra többé és ugrok ki a tojáshéjból, ha már egyszer beleestem; ez mellérendelő tánc, nem aláfölé, én csak kalapokat látok, ez egészen egyenrangú, most én forgatlak, urai vagyunk mi egymásnak, aztán teneked kell, jön a lendülettel, és hozzá még énekelni is kell ám, én se vagyok katolikus, a pogány mindenedet, kurjongass úgy, te, hallja a Bíbor is meg a lemezed. Nyitva látá’ mennyország kapuját… Nyitva látá’ mennyország kapuját…
(Fotó: CopyText, kép forrása: Unsplash)