Bezártak. Bezárták. Hogyhogy bezár? Holnap már nem kell bemennie. Ha nincs próba, nincs előadás, nem kell portás. De olyan nincs, hogy megtiltják a munkát. Munkához való jog. Van ilyen. Van ilyen? Hómofisz. Nem tudja, milyen az, egy portásnak nincs hómofisz. És hogy meddig? Meddig nem mehet dolgozni? Azt nem tudja senki. Dehát ő már húsz éve van a színházban. Azelőtt a gyárban, de azt gyűlölte. Folyton olvasott a pult alatt. Az igazgatónak nem tetszett. Aki olvas, az unatkozik. Maga unatkozik itt, Béla? Nem, igazgató úr. Én csak próbálom hasznosan… Az igazgató úr szemöldöke magasra szaladt, megnyúlt a képe, mint Munch festményén a kopasz pasasnak, vagy nőnek. Igen, lehet, hogy nő, egy kopasz, sikoltó figuráról nehéz megmondani, hogy férfi vagy nő, a sikoly nemtelen, úgy látszik. Ezért olvasott a pult alatt, mert az igazgató rühellte az unatkozó munkaerőt. Húsz éve lett elege a pult alatt olvasásból. Szellemi sivárság volt ott, ahol a termelési ráta múzsái laktak a parnasszuson. És akkor jött a színház. Nem olyan nagy színház, persze, mint a pestiek, mondjuk az Erkel, ahol a Bánk bánt látta nyolcadikban. Színész akart lenni, vagy író, de munkáscsaládból származott, tizenhat évesen már villanyszerelő mellett segédkezett ipari tanulóként. Az apja mindig azt mondta, dolgozni kell, fiam, az egész kurrrva életbe’, a majomkodás meg a firkálás nem munka. Ha a lap aljára tudod írni a neved, az bőven elég. És lecsapta a dagadt kőbányais üveget az asztalra. Ő a szagától is undorodott, meg a vezetékektől is. A gyárba a Haverjózsi vette fel. Jó gyerek ez, Józsikám, csak semmihez se ért, a portán ellesz, udvarias, meg a telefont is fel tudja venni.
És akkor tegnap bemondta a rádió, hogy a nagyfejűek szerint be kell zárni a színházakat. Mert járvány van. A gyár, az mehet tovább, a termelés mégiscsak létszükséglet. Aki unatkozik színház nélkül, beállhat a sorra összeszerelni. Mondjuk a bezárás utáni tizenkettedik napon kiderült, hogy ez sem igaz, mert nincs felvétel, az okosok kiszámolták, hogy be fog zuhanni a GDP a pandémia miatt, biztonsági játékot kell játszani.
Egyedül élt, Erzsike tavaly ment el. Gyorsan, infarktus, ötvennyolc volt csak, még dolgozhatott volna vagy tíz évig, ha az irodán nem olyan nagy a stressz. Meg kell halni a cégért, Erzsike, mondogatta az ügyvezető, hát Erzsike szót fogadott. Pedig aznap estére jegyük volt a Tartuffe-re. Odaadta a ruhatárosnak. Talán a gyerekei, Magdika, szívesen megnézik, én átvettem a munkát a Dezsőtől, jobb nekem a portán ma este. Nem volna jobb otthon, Misi bácsi? – kérdezett vissza Magdika, de meg is bánta és rögvest bólogatni kezdett, nem, persze hogy nem. A színházban különleges illatok élnek, a kávé kezet fog a konyakkal, parfümmolekulák táncolnak az utcaszagú kabátok kipárolgásával, a parketta gyantája ringatózik a kövezet felmosóvízével, a Szederkényi művésznő hajlakkja szerelmeskedik a Kerepesi művész úr szakállolajával. Az otthonnak is megvoltak a maga illatai, míg Erzsike keze-lelke benne időzött. A teregetett ruha csókolózott a rotyogó lecsóval, a régi könyvek simogatták a nyomdaszagú újoncokat, a friss virág összehajolt a forró almás pitével az asztalon.
A naptárban piros x-et rajzolt az április tizenöthöz. Húsvétig kihúzza valahogy, harminc nap szobafogság, utána biztosan kinyit minden. Teregetett, de hiába locsolta az öblítőt a gép megfelelő tartályába, az illatokat csak az érezheti, aki belép. Időnként kidugta fejét az ablakon, de semmi, Erzsike nélkül a mosott ruha csak szaglott, mint a berohadt föld. Főzött, takarított is, és minden este áthúzott egy napot a harmincból, mielőtt könyvet vett a kezébe, és lefeküdt a kétszemélyes ágy bal felére.
Húsvét után szóltak a nagyfejűek, hogy meghosszabbítják a lokdánt, így mondták a fogságot nemzetközi nyelven. Akkor fogta magát és cipőt húzott. A fia megparancsolta Németországból, ezen a szkájpon keresztül, hogy ki ne menjen, hatvan felett életveszélyben van, rendelje házhoz az ételt, szívesen utal pénzt, ha kell. Elmegy a boltba, ezen a két reumás lábán, mert ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül, ebbe fog belehalni, gondolta, míg a fűzőt kötötte. A közértben a maszk miatt pára borult a szemére, míg az italos polcokat böngészte, de lehet, hogy csak a szégyen volt. Bort vett, jófajtát, meg whiskeyt, középkategóriásat. Átsuhant az emlékezet barázdáin a Kőbányai, és büszkén fizetett, amiért nem követi az apai mintát. A panellakás könyvespolca előtt trónolt a nagy karosszék, Erzsike ott szeretett kötögetni vagy olvasni, most ő ült bele. Nem is volt rendes borospoharuk, úgyhogy vizespohárba töltötte az első két decit. Levette a polcról Az ajtót. Erzsike kedvence volt, a színházban is játszották, egyszer látta, Bácskay művésznő megrendítően alakította a különc házvezetőnőt. Egy szuszra és egy üveg borra elolvasta. Aztán hosszan bámulta a sötétbe boruló lakásban a nagyszoba ajtaját. Mindegy, nyitva van-e, senki nem jön be rajta, ő meg nem mehet oda, ahova akar. Aznap a pultnál állva evett egy szelet üres kenyeret, majd álomba bódult. Egy hét múlva történt először, hogy a reggeli kávé után rögtön megkívánt egy ujjnyi whiskyt, meg Moravia unalmát.
A megtakarításoknak hála még májusban is futotta a borra meg a whiskeyre, élelmiszert meg úgyis alig vett, már nem vágyott meleg ételre. Mikor eljött a június, a színházigazgató titkárnője hívta. Nyitás lesz, Misi bácsi, de a gazdasági helyzet miatt a szabadtéri előadások próbáiért igazán nem szükséges befáradnia. Akarta mondani, hogy ő neki az nem fáradság, de a nyelve összeakadt, a hangszálai meg rekedten rezegték, hogy de nekmsznemfá. A titkárnő nem kérdezett vissza, gépiesen darálta, hogy jó hír, Misi bácsi egész nyárra megkapja a fél fizetését, és majd szeptemberben találkozunk. Letette a telefont. A naptárhoz lépett, és kitépte a júniust, a júliust. Az augusztus félbeszakadt, fecninként hasogatta le, két lábbal taposta, aztán elindult a boltba.
Aznap este széttúrta a gyerek régi szekrényét, spirálfüzetet keresett, talált egy kockásat, meg egy működő golyóstollat is. Üvegből ivott és írni kezdett. Megírja élete történetét, ez volt az elszánás, de ahogy ürült a borosüveg, egyre többször jöttek be Nulla Károly balladájának sorai. Reggelre redőket mélyített arcába a füzet spirálja. A négyzetrácsokon meg két árva sor csúfolódott. Karikás Mihálynak kereszteltek. Anyám szövőgyárban, apám a villamosipari műveknél dolgozott, két műszak között születtem én ötvennyolcban. Az Isten haragjába, fröcsögte a leírt szavaknak Karikás Mihály, és a kávéfőző gombja mellé nyúlt a kommersz whiskyért.
Június végén azt írta a fia, Németországban még mindig nagy az óvatosság, a neje nem mer utazni, idén nem látogatnak haza. Karikás Mihály abba is hagyta az épp megkezdett nagytakarítást, és ruhástól eldőlt az ágyon.
Augusztus 25-én hosszan csörgött a vezetékes telefon a felforrósodott panellakásban, de senki nem vette fel. A csörgés megismétlődött még néhányszor, aztán rendőrök jöttek, kopogtattak, elmentek. Néhány nap múlva a fia jött, kopogtatott, hiába. Majd a fia és rendőrök együtt jöttek, betörték az ajtót. Megtántorodtak az irgalmatlan bűztől, de hősiesen bementek. Már több, mint egy hete halott lehetett, a boncorvos azt írta a jelentésre, szívroham, pedig Karikás Mihály a kockás füzet valamennyi lapjának valamennyi sorába beírta: UNALOM.
(Fotó: Markus Spiske, kép forrása: Pexels)