vendégszerző vers

Gerber Erika: Kegyelem

a fiú gimnazista és ismeri Ipper Pált, nekem is hallgatnom kéne a 168 órát, mondja, és vesz nekem egy gombóc fagyit, eper legyen, mondom – hátha megcsókol, de ő Nixonról beszél meg Hruscsovról.

A terasz felől jön a széllel,

egyszer csak, mint egy szívverés,

a régi kép. Az otthonunk.

Olyan fiatal vagyok, hogy élnek még az öregek,

és az ujjaimról nyalom le a frissen főzött lekvárt.

Anyám függönyt fehérít a kádban,

és a jövőmről ábrándozik,

de én nem árulom el neki, hogy a Fabricius Antalba

vagyok szerelmes, és nem ez az egyetlen titkom.

Láttam sírni apámat, amikor kiszállt egy piros Dáciából,

a nő elhajtott. Azóta szétesnek számban a szavak,

van, hogy dadogok, van, hogy nem,

várom, hogy a Fekete városban legyen végre nyár,

annyi a hó, hogy meg lehet tőle fulladni.

A szomszéd a nappalinkban liheg,

meghaltak a kozmonauták, hallottuk? Hallottuk,

mindenki hallotta,

a hirtelen bekövetkezett nyomáscsökkenés miatt, 

magyarázza apám,

szegények, mondjuk, és elfújjuk a tortámon a gyertyát.

Szerdára esik hetvenegyben

a születésnapom, tudom, 

mert szerdán van tornaóránk,

az első és egyetlen igazolatlanom,

a vécében guggolva itatom papírba cseppenként a vérem.

Aznap halálrózsákat álmodok,

töviseseik a hasamba szaggatnak,

mire megválasztják Mitterand-t, már nagylány vagyok,

tudom mi a szerelem: fenékre simuló, latex nadrágos fiúval

végigsétálni a Király utcán,

a fiú gimnazista és ismeri Ipper Pált,

nekem is hallgatnom kéne a 168 órát, mondja, és vesz nekem

egy gombóc fagyit, eper legyen, mondom – hátha megcsókol,

de ő Nixonról beszél meg Hruscsovról.

A csuklómon folyik le a hideg eperlé,

– ez a szerelem – hogy nem tudom mit beszél,

csak elfúj fülünk mellett a szél.

Nagyapám szereti a szelet, olyankor kiül a teraszra,

és visszaidézi magában élete nagy pillanatát

a téesz irodában, ötvenkettő nyarán,

amikor nemet mond a főagronómusnak a beszolgáltatásról.

Nagyanyám szerint, azóta van ott az a nedves csík

a két szemében, önnön bátorságától való

megrendülése óta. Azóta ő is Jánosnak szólítja nagyapámat,

sohasem Janinak, hiába süt hétágra a nap,

anyám könnyei csöpögnek az udvarra teregetett függönyökből,

és Mindszenti Józsefet kegyelemben részesítik,

míg nagyanyám üvegekbe tölti a szilvalekvárt,

én lassacskán megöregszem.

Másodközlés, az írás eredeti megjelenési helye a Szóbanforgó online irodalmi portál.

(Photo: Iulia Buta, kép forrása: Unsplash)

Leave a Reply

%d