Sosem jártam még a Fekete-tengernél, repülőn is csak nemrég ültem először. Három hónapot töltöttem Skóciában, ahol fehér ingben porszívóztam egy kastélyban, ebédre meg zacskós levest ettem, miközben odakint a hegyekben grófok lövöldöztek szarvasokra. A szövegszerkesztőt cseréltem ecetes törlőrongyra, mert kis országunk már nem bírt el több köztisztviselőt. Megsértettek, mikor mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül elszakítottak az addig biztosnak vélt állásomtól. Túlságosan mart a só, amit beforratlan sebeimre szórtak. Jó lett volna, ha valaki ebben a kilátástalan időszakban fogja a kezemet, vagy egyszerűen csak, a szükséges eszközökkel felvértezve, elindít a helyes irányba. A dzsungelhez életlen volt a késem, de ahelyett, hogy a rossz hajtásokat metszettem volna le, inkább fogtam egy fűrészt, és kivágtam az egész fát.
Ezerkilencszáz kilométert utaztam ahhoz, hogy egy holdfény áztatta, szeles éjszakán belém hasítson a fájdalmas, de egyben felszabadító felismerés. Az őrült mosónő, a hisztis főnökasszony, a rosszindulatú dominikai és az alkoholista szomszéd otthon is megtalálnak majd, csak a kinézetük lesz más. Amíg a kapcsoló nem vált át bennem, és nem ordítok fel, hogy most aztán már elég, kétszer is körbeutazhatom a földet, mindenhol ugyanúgy fogom magam érezni.
Azon a napon megint nem álltam ki magamért. A fejemben szorgos kis manók pakolták a szenet szorongásom katlanába, miközben a szivarszagú társalgószoba márványpárkányáról az angol királynő portréja nézett velem farkasszemet. Miután a délutáni műszakból hazaértem, tóparti szállásom hideg falai között addig üvöltöttem a napközben felgyülemlett sérelmektől, míg az előszobában el nem kezdett peregni a vakolat. Az éjszaka sötétjében, miközben ismeretlen állatok futkároztak a padláson, én az ablaknál állva a póni méretű nyulakat figyeltem, amik a harsány zöld fűben ugráltak az udvaron. Végiggondoltam az életem. Eszembe jutott az előző barátnőm, aki olyan volt, mint egy anyajegy a hátamon. Néha észrevettem a tükörben, de mikor hátat fordítottam, egyből kikerült a perifériámból. Dühömet kicsattanó erővel tudtam a világ tudomására hozni, de mikor megkondult bennem a csökkentértékűség ólomharangja, a szavak rozsdás felvonó módjára akadtak el. Lázas félelem fogott el minden egyes felszólalásnál, önként feküdtem a lábak alá, hogy azok belém törölhessék a talpukat. Kellék voltam életem színpadán, miközben felelősséget akartam vállalni mindenki jókedvéért.
Mikor a skót hegyek tetejét már becukrozta a tó felett gubbasztó felhőtakaró, húszkilós bőröndömet magam után húzva egy héten át utaztam Nagy-Britanniában, hogy kellőképpen megszilárduljanak a változást ösztökélő elhatározásaim. Egy hét után, készen állva a hazaérkezésre, egy számomra ismeretlen szláv nyelven beszélő reptéri alkalmazott rossz helyre adta fel a csomagom. Nem sokkal a gép indulása előtt vettem észre, hogy míg én Budapestre tartok, a poggyászom úton van Várna felé.
A pánik jól ismert lovasai kilencven fokkal forgatták el a lutoni repülőtér falait, miközben én dörömbölő szívvel próbáltam visszaszerezni a bőröndöm. Végül csak a hátizsákom meg én érkeztünk meg Ferihegyre. A testem megkönnyebbülten süppedt bele a taxi nikotinszagú plüssülésébe, miközben továbbra is kerestem a csomagot, amit olyan sok időn keresztül dédelgettem. Készen álltam a változásra, de arra nem, hogy ilyen hirtelen engedjem el a múltat.
Ironikus módon végül a Várna utcába kellett mennem, hogy ott egy rabszállítóra hajazó furgon csomagterében szégyenlősen gubbasztó fekete bőröndben visszakapjam a múltam egy részét. Hazaérve szaporán dobogó szívvel estem neki a világutazó koffernek, amiben végül mindent megtaláltam, a csomag mégis könnyebbnek tűnt, mint három hónapja. Aznap végre megnyomtam a hívás gombot, és megkaptam az időpontot az első terápiás ülésre. Igazán majd ott fogom kipakolni a bőröndöm.
(Fotó: Sun Lingyan, kép forrása: Unsplash)