Nagyanyám, Sárvári – született Spitzer – Edit, kislánykora óta rajongott Petőfiért.
Az első könyve egy – a piaci forgatagban, ki tudja, honnan odakerülő, földön talált Petőfi összes volt. Eleinte csak nézegette, mert tetszett neki a piros szövetborító. Később mindenkit arra kért, olvassanak neki belőle, s kérdezgette, melyik jel milyen betűt jelent. Miután megtanult olvasni, kívülről fújta a verseket, ámulatot okozva ezzel szülőfaluja rímhez nem szokott lakóinak.
Nem volt kérdés: tanítónő lesz. Iskolái után el is helyezkedett egy dunántúli faluban; hamarosan az összes diák kívülről fújta a Nemzeti dalt. Vasárnap reggelente az iskolánál verődtek össze a gyerekek. Csapatostul vonultak a templomba, és közben kórusban kántálták: „Rabok voltunk mostanáig!”
Hogy nagyapámat azért választotta-e az udvarlói közül, mert hasonlított Petőfire, vagy mert bármikor könnyekig tudta őt nevettetni, sosem derült ki. Igazi bajtársi-szerelmi házasság volt az övék. A második világháború alatt vidékről Budapestre költöztek, és a Dunától pár utcányira, egy háromemeletes bérház első emeletén éltek gyermekeikkel – köztük anyámmal –, abban a polgári lakásban, ahol most én lakom.
Másfél év múlva nagyapám becsavarozott egy hintát a valószerűtlenül hosszú előszoba és a nappali közötti ajtófélfába, és ez másfél évtizeden át reptette a kétévente megszülető gyermekeiket.
Nagyanyám a nevetést, az ölelést és a verseket mérték nélkül osztogatta, ám minden mást szigorúan kimért. Így amikor már nagyobbak lettek a gyerekek, a hintázás is születési sorrendben történt. A legidősebb kezdte, és mindenkinek öt perc járt, az épp aktuálisan legkisebbnek tíz. Ezt az öt percet el lehetett cserélni kavicsokra, savanyúcukorra, de a cserealapot visszakérni tilos volt. „Mindig gondold át, mi az értékesebb, a saját kincsed, vagy a másiké!” – később sokszor hallottuk ezt tőle, még mi, unokák is.
Így éltek; már amikor épp nem az óvóhelyen lapultak.
De még ott is, a sötét pincében, lefekvés előtt vagy a hintát hajtva, és amikor várakozni kellett, mindig verseket szavaltak. Mást is, nem csak Petőfit, de a piros könyv mindig nagyanyám zsebében lapult.
Azon az októberi napon is, amikor az elsők közt merészkedtek fel az óvóhelyről. A lakást meglepően jó állapotban találták, mindössze két ablak tört darabokra. Mivel hazafias érzelmeit nem tudta másképp kifejezni, nagyapám a szoba közepén állva, fennhangon szavalni kezdte a Talpra magyart. Nagyanyám mellé állt, mondta ő is, majd a gyerekek is bekapcsolódtak. Szép sorban, mind az öten. Így szavaltak heten, egymásba kapaszkodva.
Anyámnak, aki akkor hatéves volt, olyan éles ez az emlék, hogy évtizedekkel később is részletesen leírta, melyikük milyen ruhában volt, nagyanyámnak hogyan volt feltűzve a haja, ki ki mellett állt, és a törött ablakon át melyik verssornál csapódott be a golyó.
Nem hallottak mást, csak nagyanyám elcsukló hangját, aztán látták, ahogy térdre rogy. Nagyapám döbbent arccal, rémülten nyúlt utána. Tépte, szaggatta a kabátot, alatta a szvettert, reccsentek a gombok. A gallér alatt, bal oldalon volt a golyó ütötte lyuk. Vér nem volt, csak égett gyapjúszag. És csönd. Túl hosszúra nyúlt csönd. Végtelen pillanat.
Majd egy hosszú sóhaj. Nagyanyám sóhaja.
A szvetter alól kieső könyv.
Piros.
Sokat forgatott, kissé szakadt, szamárfüles.
A név fölött sérülés, égett papírszag. A golyó még benn, a lapok között…
Nagyanyám, Sárvári – született Spitzer – Edit, közel száz évig élte verselős életét. Amikor az anyagban odaért, az irodalomórát mindig így kezdte: „Petőfi Sándor megmentette az életemet.”
(Fotó: Sergiu Vălenaș, kép forrása: Unsplash)